Shock!

Kifejezetten érdekes pályaívet ír le a brit Bring Me The Horizon, és még érdekesebb, hogy a dolog abszolút működőképesnek is tűnik. Miért mondom ezt? Mert a Billboard-lista második helyén nyitó új album még a legutóbbi Sempiternalhoz képest is komoly iránymódosítást jelent, pedig már a 2013-as lemez is olyan volt, mintha nem is az a csapat készítette volna, amelyik mondjuk az első anyagot. Oli Sykesék mára olyan szinten maguk mögött hagyták a deathcore-os kezdőkorszakot, hogy kicsit tényleg mintha egy másik bandát hallgatnánk, viszont valahogy mégis sikerült ezt organikusan levezényelniük. A dolog nem hat erőltetettnek, és furcsa módon a tábor javarésze is elfogadta tőlük ezeket a cseppet sem nüansznyni változásokat. Nem mondom, hogy utóbbi tény minden aspektusa megfejthető, de a fő kulcs bizonyára az, hogy a zene abszolút működőképes. És ez az állítás ugye korábban nem feltétlenül állt meg velük kapcsolatban...

A That's The Spiritre nem szívesen használnék más jelzőt, mint azt, hogy ez egy modern rocklemez. Méghozzá kifejezetten jó modern rocklemez, ami nálam egyértelműen Oli Sykesék eddigi legkerekebb, legkiérleltebb produkciója lett. Olcsó vicc azzal előjönni, hogy talán épp azért, mert nincs sok köze mondjuk a Count Your Blessingshez, de valahol azért megállja a helyét az állítás, sőt, akár még azt sem érzem túlzásnak, hogy azt mondjam: ez a lemez bizonyos tekintetben antitézise mindannak, amit a korai Bring Me képviselt. A zenekar eleinte veszettül, mondhatni cél és értelem nélkül zúzott, gyakorlatilag egyáltalán nem tudtak normális dalokat írni (az első lemezre ma sem adnék többet 3-4 pontnál), és ugyan később kicsit jobb lett a helyzet, az igazi fordulópontot Jordan Fish billentyűs/sampleres érkezése jelentette a legutóbbi anyag előtt, aki azóta elég rendesen rá is nőtt a bandára mind dalszerzői, mind produceri oldalról. Így mára olyan zenekarrá fejlődtek, amely csak módjával erőszakos – a fájdalmasan tipikus breakdownok például teljesen eltűntek, és Oli is szinte végig dallamosan énekel –, viszont teljesen kerek, letisztult, jól megformált dalokat írnak. Igen, popformátumúakat, kommerszeket. Ami sokaknak nyilván nem tetszik, viszont egy olyan réteget is simán feléjük fordít majd, aki a Sempiternal előtt nem igazán bírta őket meghallgatni, ilyen vagyok például én is. És mindezt ráadásul sikerült úgy levezényelniük, hogy – például a Bullet For My Valentine-nal szemben – nem esztelen idomulósdinak hat a poposodás meg a dallamosodás, hanem természetes, zsigeri fejlődésnek. Egyszerűen minden szempontból sokkal jobb, komolyabb, felnőttebb a banda ebben a formában, mint azelőtt.

A Linkin Park-párhuzamot már legutóbb is megpendítettem, most pedig talán még nyilvánvalóbb a dolog, mint két éve: a megközelítés és néhol a dallamvilág is rokonítható Chester Benningtonék klasszikus korszakával, de 2015-ben a Bring Me The Horizon nyilván nem ácsingózhatna sokra egy Hybrid Theory-klón legyártásával, és szerencsére nem is tettek így. Vagyis inkább azt mondom, hogy ha a Linkin Park ma startolna, alighanem pont egy efféle lemezt írtak volna, mint a That's The Spirit, és ha már itt tartunk, azt sem kerülhetem meg, hogy Sykes és Fish bizony sokkal jobb számokkal pakolta tele ezt az anyagot, mint amilyenek az utóbbi Linkin-műveken hallhatók. A hangulatosan fogós Doomed és a magát szintén kíméletlenül agyba rágó, leplezetlen módon a Faith No More Be Aggressive-jét felidéző gyerekkórussal operáló Happy Song nyitása tökéletesen példázza is a mai törekvéseiket, a folytatás pedig egy kifejezetten változatos, izgalmas megszólalású lemez, ahol a dalok hallatán még olyan nevek is bevillannak a folytatásban, mint az Incubus vagy a Filter. Vagyis tényleg roppant dalcentrikus, okosan meghangszerelt nótákat kapunk a bandától rengeteg elektro-effekttel, ahol nem a zúzós riffek vagy bevérzett torkú üvöltések viszik előre elsősorban a zenét, hanem a jól megformált dallamok, illetve egy igen markáns, egységes hangulat, amely az egész albumot belengi.

Inkább nem mondok olyanokat, hogy mindenki legyen nyitott, és adjon egy esélyt a That's The Spiritnek, hiszen tisztában vagyok vele, hogy a Bring Me The Horizon mindig is teljesen elfogadhatatlan marad majd a rock/metal-közönség egy tekintélyes része számára. Mivel azonban még mindig nagyban felfelé tartanak a hullámvasúton, ezen aligha izgatják magukat, és igazuk is van. Szóval aki még 2015-ben is tényleg felháborodottan hörgő buziköcsögözésre érez ingerenciát, amikor Sykes feltűnik Tom Araya mellett a Hammer címlapján, az ne fogja vissza magát, úgysem a zenekarról állítja ki ezzel a bizonyítványt. Legutóbb még csak óvatosan ismertem be, hogy nekem tetszik a banda ebben a formában, de most már nincs okom ilyesmire: garantáltan sokat szólnak majd nálam a következő hónapokban az olyan kiválóan megformált számok, mint a Throne, a True Friends, az Avalanche, a Blasphemy vagy az Oh No. És egyben arra is megint igen hatásosan emlékeztettek velük, hogy még 35 évesen sem feltétlenül késő néha elrugaszkodni a prekoncepcióktól.