Shock!

Ritka manapság az olyan lemez, főleg a metálszíntér vezető kiadói istállóiból, amit szabályosan alig bírok végighallgatni. Régóta bejáratott keretek között mozog az egész műfaj, az alappillérként és kapuőrként működő komoly, tőkeerős underground és fél-underground cégek pedig általában odafigyelnek rá, hogy ne engedjenek át nagyon léc alatti produkciót a szűrőiken. A svájci Burning Witches ebből a szempontból furcsa kivétel, és ugyan a körülöttük dolgozó szakemberek ezúttal is megpróbálták álcázni a hiányosságokat, a művelet sajnos most sem sikerült.

Ha pozitív olvasatban nézem a dolgot, először a Nuclear Blast, majd most a Napalm is csak az extra eladhatósági faktort látta meg a csupa dekoratív, amúgy szimpatikus csajból álló bandában, és szemérmetlenül megpróbálnak felépíteni rájuk egy brandet. Német nyelvterületen ez egyébként működni is látszik, két elődjéhez hasonlóan a The Dark Tower is a Top 20-ba jutott a germánoknál, és odahaza, Svájcban is elég rendesen beindult a szekerük. Amennyiben viszont túldimenzionálom a kérdést, az egész irányzat általános gyengélkedését mutatja, hogy egy ilyen szintű zenekar képes átnyomakodni a műfaj két vezető kiadójának rendszerén. Már az előző albumokat is csak tanácstalan fejcsóválás kíséretében tudtam hallgatni, és a banda sajnos az ötödik nekifutásra sem lett jobb.

A játék neve továbbra is tradicionális heavy metal, az összes stíluselem itt van, ebből a szempontból megkapják a pipát. A zenekar tagjai egyértelműen sok Iron Maident, Judas Priestet, Acceptet, klasszikus Ozzyt, W.A.S.P.-ot hallgattak, de a zene ökölrázós-hősies jellege néhol a Manowart is megidézi. Utóbbi íz mindig is bevált a német piacon, alighanem ez az egyik extra faktor, ami miatt termőre fordult a sztori a bőrbe öltözve Wackenben meg Balingenben sarat dagasztó teuton harcosok körében: a Sabaton meg a Powerwolf után egy női banda is lazán elfér ezen a vonalon, gondolhatták a Nuclear Blast meg a Napalm illetékesei. A különbség annyi, hogy miközben az említettek elképesztő tudatossággal felépítették magukat, és szereti vagy nem szereti őket az ember, de akkor is összeraktak egy sor megjegyezhető dallal teli albumot, a Burning Witches egyszerűen nem képes épkézláb számokat alkotni. A csapat ráadásul lassan tíz éve aktív, vagyis ha eddig nem jött össze nekik a dolog, kétlem, hogy ennél lényegesen jobbá válnának a jövőben...

Mielőtt bárki is azt hinné, hogy a girl powerrel vagy netán a műfajjal van bajom, sietek megcáfolni. Kifejezetten bírom a csajos zenekarokat, legyen szó a prototípus-őskövület Girlschoolról vagy a kortárs Thundermotherről, a felsorolt régi bandákat pedig szintén nagyon szeretem, ezeken nőttem fel. Azzal sincs gond, ha valaki a 2020-as években is a '80-as évek örökségéből akar megélni, hiszen ez a true metal zenei világ abszolút időtálló – az új Enforcer például simán az egyik kedvenc idei albumom –, és hegyekbe hordott kliséhalmokból is lehet ízes dalokat írni, ha megvan ehhez az affinitás. A Burning Witchesben azonban nincs. Nem tudom ezt nagyon tudományosan megfogalmazni, hallgasd meg, és vélhetően érteni fogod: a helyén van minden elem, mégis olyan szinten erőltetett, műanyag és gyenge a végeredmény, hogy legszívesebben az első számtól kezdve folyamatosan léptetném a két feldolgozásbónusszal együtt baromi hosszú, csaknem 65 perces lemezt.

Nem túlzok, ezeknél a daloknál a '90-es évek végének heavy metal felívelése által felhozott magyar bandák is klasszisokkal erősebb, karakteresebb, megjegyezhetőbb darabokat írtak például Győr környékén. Banális riffek, banális, tufa refrének, technikailag okés, de lélektelenül tekerős szólók hegybe hordása az egész lemez, és mindezt valami furcsa esetlenséggel, bárdolatlan, kockagurító módon tálalják. Laura Guldemond hadvezérszerűen túlzóra vett előadásmódja is igen komolyan hozzájárul az egész lemezt jellemző fárasztó faktorhoz – pedig amúgy nincs rossz hangja, halld például a Tomorrow power balladáját, ahol végre nem süvölt megállás nélkül ezen a színpadiasan ripacskodó hangon –, de sajnos maguk a dalok legjobb esetben is közepesek. Még akkor vélem felfedezni bennük a legtöbb fantáziát, amikor misztikusabb, gonoszabb, sötétebb vizekre eveznek, mint például az Into The Unknownban. Ezekben a pillanatokban halványan az egykori Huntress neve is beugrik, csak szegény Jill Janusék nem baltával faragták a dalaikat, mint a Burning Witches.

A két említett bónuszklasszikust is épp ez a végletes szögletesség mészárolja le: a Shot In The Dark épp attól a bizonyos légies melankóliától élt annyira, amit a boszorkányok kiöltek belőle, úgy meg egyszerűen képtelenek elengedni magukat, ahogyan azt az I Wanna Be Somebody megkívánná. Ebben az időkeretben ráadásul tényleg elképesztően tikkasztó és szinte fejfájdító élmény végigtolni a komplett albumot, amiért muszáj volt levonnom további egy pontot. Ha már a zenekarnak nincs semmiféle egészséges arányérzéke, legalább a menedzsmentnél vagy a kiadónál lehetett volna valaki, aki megálljt parancsol, és lenyesi a tizenhárom plusz két dalt mondjuk nyolcra. Akkor sem lenne jó az album, de legalább nem fenyegetne a végére epilepsziás roham a számtalan egyforma, túlhúzott szerzeménytől.

Eddig is értetlenül szemléltem ezt a sztorit, a helyzet most sem változott.