Minden jel szerint elég rendesen megégette magát a legutóbbi lemezzel az Enforcer, az új album ugyanis már címében is magas labdát ad, és zeneileg is totális hátraarcot mutat a Zenith szerteágazóbb, dallamosabb kísérleteinek. Az ilyen nyilvánvaló kapitulálások ritkán sülnek el jól, de ebben az esetben most inkább üdvözölni tudom a dolgot, az Enforcer ugyanis abban a legerősebb, amit a Nostalgián kapunk tőlük.
Személyes defektem, de rendszerint nagy kedvenceim a klasszikus heavy metal érából a többség által minduntalan csalódásként emlegetett, az előzményekhez képest slágeresedő-rádiósodó albumok, legyen szó Turbóról, Fight For The Rockról, Fighting The Worldről, Destinyről. De Olof Wikstrandéknak legutóbb valahogy nem álltak jól a néhol szinte a '70-es évek végének AOR-os, soft rockos iránya felé kacsingató leágazások. Összességében nem sikerült rosszul a Zenith, de hiányoltam róla az egységes irányt, és nem is működött minden momentuma. Nos, az új albumnál eszük ágában sem volt kísérletezni. A nyitó Unshackle Me-ben ugyan ott kísért némi fátyolosan nordikus dallamosság, de aztán a második Come Alive-nál beletaposnak a gázba, és farmermellényes-piramisszegecses tornádóként söprik el a hallgatót. Utóbbi tétel egyértelművé teszi, hogy sok minden elférhet az Enforcer zenéjében, de ennek a csapatnak vitán felül ez a kabát áll a legjobban: az egy fokozattal lassabb, ám így is irdatlan erővel döngető Demon, a sodró Kiss Of Death, a vidám csavarral spanyolul eltolt, brutálisan húzós Metal Supremacia vagy a When The Thunder Roars (Cross Fire) az ő igazi világuk.
Mindez egyébként nem jelenti azt, hogy a lemezen csak gyors, gyorsabb és még gyorsabb speed-témák szerepelnek, viszont ezúttal a megadallamosra vett, hard rockosabb tételek sem érződnek testidegennek. A Heartbeats nagyívű, óriási dallamokkal teli majdnem-balladájáról simán elhinném, hogy valami ismeretlen svéd vagy akár amerikai banda játszotta az eredetijét úgy 1985 körül, és így is abszolút csúcspont, de ugyanez a címadóra is áll. Utóbbival most sikerült a bravúr, ami a Zenithen nem nagyon akart összeállni, és úgy hoznak finom, rockosabb húrokat pengető lírát, hogy közben nem bújnak ki a bőrükből. De ugyanez a már-már röhejesen fogós Keep The Flame Alive-ra is áll, ahol ezúttal vajpuhán passzol a tipikusan enforceres heavy/speed-témák közé a szinte pop metalos kórus. Hát miért nem ment ez legutóbb ilyen bravúrosan? (Az Afraid To Shoot Strangerst megidéző szólódíszítések viszont lehetnének kevésbé arcbamászóak, ez a téma túl jellegzetes ahhoz, hogy ilyen egyértelműen merítsenek belőle.) A No Tomorrow-ban a Future World-éra dallamosabb Pretty Maidse kísért – ez is remekül sikerült –, az édes gitárharmóniákra épített At The End Of The Rainbow-ban a klasszikus Maiden meg a Helloween, a White Lights In The USA-nek meg már a címe láttán is ott érzi magát az ember valamelyik amcsi nagyváros parkolójában egy harmincöt-negyven évvel ezelőtti nyári éjszakán, olcsó dobozos sört vedelő fiatalok és kiszuperált régi Camarók, Mustangok között. A hallatán meg aztán főleg...
Ezúttal nincs kapufa az Enforcernél, sőt, még csak gyengébb dalt sem nagyon hallok ezen az anyagon. Nemcsak a banda egyik legjobb lemeze ez, hanem egyben az idei év egyik csúcsteljesítménye is ezen a true vonalon. Ráadásul az analóg cuccokon felvett album hangzása is abszolút a hőskort idézi, szóval tényleg teljes a nosztalgia.
Hozzászólások