Shock!

Némileg meglepően indul az új Enforcer, a Die For The Devil ugyanis nem a svéd csapattól megszokott NWOBHM-feelinggel támad, hanem sokkal inkább idézi valamelyik Frontiers-istállós honfitársukat, mint saját magukat. Akár a riffet, akár a refrént tekintjük, az Enforcernél eddig leginkább megkerülhetetlen korai Maiden helyett a '80-as évek Scorpionsa ez, de olyan szinten, mintha még a hajlékonyan dallamos szólót is maga Matthias Jabs álmodta volna meg bő három és fél évtizeddel ezelőtt. Nekem tetszik, de biztos sokan hüledeznek majd a hallatán ettől a csapattól...

Persze nyilvánvalóan szándékos húzás, hogy egy ennyire nem tipikus nótával indul a Zenith, és az is, hogy ezt dobták be első előzetes dalnak. A zenekarok csak akkor szoktak ilyen, a korábbiakhoz képest rendhagyó momentumokat választani felvezetésként, ha iránymódosítás történt náluk, és nincs ez másképp az Enforcernél sem: összességében a folytatásban is sokkal dallamosabbak, középutasabbak, mint eddig bármikor. A másodikként érkező Zenith Of The Black Sun tempójában ugyan bőven akad ökölrázós old school brit metal, meg egy csipetnyi klasszikus DIO-feeling is, a megszólalás azonban sokkal lágyabb, hard rockosabb, a Sail On meg egyenesen a '70-es évek legvégének kicsit epikus, kicsit progos, de mindenképpen tengerentúli AOR-feelingjét hozza vissza. Ugyanez a hangvétel jellemzi a kicsit pörgősebbre vett One Thousand Years Of Darknesst is, és ezek a kísérletek azért tényleg meglepően hatnak az Enforcertől. Még úgy is, hogy zsigerileg vonzódom az ilyesmikhez, Olof Wikstrandék meg baromi jó dalszerzők, szóval nem lehet belekötni a hallottakba.

Persze azért az energiaitallal felütött kávét toló, adrenalinsokkos Enforcer sem tűnt el nyomtalanul: a Searching For You-ban és főleg a Thunder And Hellben a svédek sebességmániás speed/heavy-arca köszön vissza a jól megismert megadallamos formában. A csapat óriási mester ezen a vonalon, szóval ember legyen a talpán, aki bírja az old school metalt, és fogást tud találni ezeken a darabokon... De fémesebb húrokat penget a menetelős, heroikus The End Of A Universe és a záró, majdnem hét perces, hangulatában kissé a korai Manowart is megidéző Ode To Death is. Meg a szolidan galoppos Forever We Worship The Dark is, ezt viszont akár egy újabb Scorpions-főhajtás javára is lehagyhatták volna, mert ötlettelenségével sajnos lefelé lóg ki az átlagból.

Töltelékek persze mindenhol becsúsznak, és ha nincs belőlük túl sok, át is lép rajtuk az ember. A zongorás Regrets viszont sajnos több ennél, ezt a dalt kifejezetten problémásnak érzem az albumon. Zongorás balladáról beszélünk, amelyben újfent rejlik némi trapézgatyás pomp rock a '70-es és a '80-as évek fordulójáról, de dalként sajnos nem túl erős, és ráadásul még hat percig is húzzák. Baromira megtöri a lemez ívét a teljesen meggyőző hármas kezdés után, és ebben a formában leginkább olyan benyomást kelt, mintha valami erejét és képességeit meghaladót akart volna megvalósítani a csapat. Pedig szerintem egyszerűen csak testidegen kísérletről van szó, amit szerencsésebb lett volna elsütni egy kislemez B oldalán, ha már mindenáron ki akarták hozni. A Schenker-féle arénarock is eltér a fővonaluktól, de valahol azért mégis kompatibilis az általuk felvállalt Maiden-metallal, és fekszik is nekik. A STYX és társai viszont teljesen más lapra tartoznak. Ez a vonal egyszerűen nem az Enforcer terepe.

Zenészként bizonyára jólesik néha kicsit másképp közelíteni egy albumhoz, én a magam részéről nem térek ki a hitemből a dallamosodás miatt sem – főleg, hogy a hard rockosra szabott témák is erősek, Olof hangja pedig igen jellegzetes. A gitármunkát, a hőskort idéző hangszerelési és hangzásbeli megoldásokat szintén csak dicsérni tudom. De azért minden erőssége ellenére sem tökéletes ez a lemez, és a Regrets miatt le is vonok fél pontot a reálisból, mert ilyen hibákat egyszerűen nem szabad elkövetni.