Shock!

Ha igazi, fémtől fröcsögő, állati ösztönöket felszínre hozó muzsikával szeretnéd megünnepelni az év utolsó napját, mi más is kerülhetne szóba, mint az utóbbi hónapokban életművét éppen befejező amerikai harcos brigád, a Manowar harminc évvel ezelőtt megjelent remekműve, a Fighting The World? Év végén egyszerűen muszáj nosztalgiázni az ősidők csapataival, így ez a megemlékezés is most legyen inkább némileg személyes jellegű a puszta tényfeltárás helyett.

Kötve hiszem, hogy létezik olyan metalhead a harmincas-negyvenes-ötvenes (!) generációból, aki ne emlékezne a Manowar főnöke, Joey Demaio hírhedt jeleneteire az MTV hajdani Headbanger's Ball műsorában, amint arcpirító elkötelezettséggel veri a fejünkbe a maradandó szállóigét, miszerint a metal halhatatlan. Soha nem felejtem el azt a fenyegetően feltartott mutatóujjat (Death To False Metal!), amihez simán oda tudtam képzelni a bájos műsorvezető hölgy, Vanessa Warvick mikrofont tartó, kicsavart csuklóját is, de szerencsére Joey ennyire azért nem vette komolyan önmagát. Manapság persze már viccesnek hatnak ezek a jelenetek, azonban a csapat főnőkének legalább abban igaza volt, hogy a fémzene – harminc év tűzben edzettségtől megerősödve – a mai napig is elpusztíthatatlan. E kijelentésre persze azóta már rengetegen rácáfoltak, sőt, vannak, akik szerint már a rock feliratú síremléket is réges régen felavatták Gene Simmons hátsó kertjében, azonban nekünk, Manowar-hívőknek utóbbi feltételezések semmit sem jelentenek.

A 2011-ben mai napig titokzatos körülmények között elhunyt Scott Columbus dobossal, Ross The „csak majdnem" Boss gitárossal, Joey „Főnök" DeMaio basszusgitárossal, valamint Eric „ilyen-hang-nincs-is" Adams ceremóniamesterrel felálló csapat pontosan harminc esztendeje jelentette meg karrierjük talán legkerekebb és legbefogadhatóbb dalainak gyűjteményét, a Fighting The Worldöt. Amelyet nem csak azért vagyok képtelen kiszedni a megjelenése óta a médialejátszóimból, mert ez volt az a lengyel műsoros kazetta, amit kiéhezett magnóm egy hűvös téli estén szépen el is fogyasztott vacsorára, hanem mert olyan erős, örökérvényű metalhimnuszokat tartalmazott, amelyeknek az idők végezetéig bérelt helyük van minden hangot megszólaltani képes berendezésemen. Persze mindent azért nem kellett elhinni DeMaio mesternek, így többek között azt sem, hogy a Manowar muzsikája volt a leghangosabb és a leges-legkeményebb mindenek között, bár ha jól belegondolunk, utóbbi állításokban is rejlik egy csipetnyi igazság, hiszen gyakorlatilag két világrekorddal is szerepelnek a Guinness Rekordok Könyvében (leghangosabb előadás, leghosszabb heavy metal show).

Emellett a Fighting The World volt az első olyan heavy metal anyag, amelyet a legmodernebb felvételi technológiával rögzítettek. Mindez nem csupán azt jelentette, hogy minden potmétert a küszöbig tekertek fel, hanem hogy a Judas Priest Turbója után itt alkalmazták először kizárólagosan azt a fajta digitális technikát, amely az akkori trendek között a legdinamikusabb megszólalásra volt képes. Sokan persze már akkor is úgy gondolták, hogy ez a kristálytiszta hangzás szemben áll a rockzene eredendő nyersességével, azonban Joey-nak erre is volt válasza: „Egyszerűen csak tökéletesíteni akartuk a hangszereink megszólalását. És igen, a torzítás nyersessége valóban része a heavy metal soundnak, azonban a torzítás az erősítőkből származik, nem pedig a felvételi eljárásból, s ahhoz, hogy tökéletesen elcsípd ezt a hangzást, ahhoz digitális technikákra van szükséged. Az így létrehozott felvétel nem csupán a felesleges zajokat küszöböli ki, hanem még ráadásul erőteljesebben, dinamikusabban is dörren meg, mint a hagyományos, analóg felvételek." Így aztán, amikor beköszöntött a CD-korszak, végre én is megvehettem gyűjteményem egyik legelső darabját, ami történetesen pont ez volt, és örökre be is ragadt a hallójárataimba.

Rajongóként persze illett volna felkutatnom mindent Eric vadászíjainak fajtájától kezdve Joey basszgityójának elektronikájáig, azonban engem mindig csak a zene érdekelt, ami háttérbe is szorította nálam a banda külsőségeit és egyes tagok – számomra érdektelen – hobbijait. Csak azt tudtam, hogy semmi mást nem akarok, mint bömböltetni a minden hasonló típusú bandát megalázóan nyers fémzenét, ökölbe szorított kézzel pózolni a hangfalak előtt, Eric-kel együtt üvölteni a himnikus kórusokat, és végül izzadtan, felspannolva szétgyepálni a mennyezetről lelógatott homokzsákot. Egyszóval: minden bennem szunnyadó állati ösztönt kiélni, mások bántalmazása nélkül (ki gondolta volna, hogy még oshói magasságokba nyúló kulcsmondat is felmerül a zenekar kapcsán?). A Manowar pedig tökéletes aláfestő zenét komponált ehhez: muzsikájukban minden ott volt, ami egyszerre ösztönös, zsigeri és kimunkált is egyben, hiába foglalták bele a tartalmat a már-már viccesnek is alig nevezhető, színpadiaskeretek közé, ahol a dalszövegeket tényleg csak az tudja komolyan venni, aki már egybitesre fokozta le az agysejtjeit az X-O Manowar Galactic Golden Ale szopogatása közben (valóban létezik ilyen sör).

És ha valaki még ennek ellenére is nekik merte szegezni a kihagyhatatlan kérdést az imidzsükkel kapcsolatban, Ross mindig készen állt a kétértelmű válasszal: „Szerintünk azok a zenészek játszanak hamis metalt, akik a zene helyett inkább az olyan ezzel járó, szükséges rossz dolgokban lubickolnak, mint például az egó, a pénz, a csajok vagy a bulizás." Nem tudom, mennyire lehet komolyan venni egy ilyen nyilatkozatot annak tudatában, hogy valójában a Manowar sem veti meg a felsorolt dolgot egyikét sem, de Ross emellett tudott meggyőző is lenni a barbár imidzset ért szurkálgatásokkal szemben, ha akart: „Ölj, vagy megölnek... vadássz vagy levadásznak... mi még ebben az őskori, idejétmúlt mentalitásban élünk. De ezt nem úgy kell értelmezni, hogy a való életben is viking harcosok vagy ősemberek vagyunk. A fene se akar barbár lenni! Egyszerűen csak ilyen akaratos, harcos típusú srácok vagyunk, akik csak játsszák a saját zenéjüket, és ha ez valakinek nem tetszik, nyugodtan bassza meg! A folyamatosan velünk turnézó orvosok is csak a csapatunk részei, s nem azért vannak velünk, mert egy kardpárbaj miatt néha megvágjuk egymást, vagy mert összeszedünk ilyen-olyan nemi betegségeket, hanem mert ezeken a zsúfolt, pörgős turnékon nem árt, ha néha rutinból átvizsgálnak bennünket."

A Scott pörölycsapásaival induló Fighting The World dalra kanyarintott, ízig-vérig hagyományőrző riff simán ott van a zenekar legjobbjai között, és már itt is hallatszik, hogy a megszólalás valóban sokkal letisztultabb a korábbi anyagokéhoz képest. Joey basszgitárja talán némileg sterilnek is tűnik, de ezt a zenekarvezető maximalizmusának számlájára írhatjuk, a nóta ettől még nem veszít semmit nagyszerűségéből. Hatalmas kórusok, óriási refrén, amelyet Eric sokszorosított csordavokáljaival zengettek úgy alá, hogy megközelítőleg megteremtse a koncertek hangulatát. Igazi ökölrázós himnusz, ahol még a szövegekért sem kell senkinek bocsánatot kérnie. Ahogyan az akkori rádiókat és az MTV-t provokáló Blow Your Speakers tartalmáért sem („Wrote a letter to the MTV / What's goin' on now, why don't you care about me?"), amelyben tulajdonképpen felszólalnak a rockzenét hanyagoló média ellen. A dolog érdekessége, hogy mindezek ellenére mégis ezt a nótát klipesítették meg, és az MTV stáb rocker lelkületű tagjainak köszönhetően egy időben rotációba is került a ma már „szép emlékű retró" mappában tárolt videoklip. A felvezető single kiválasztása már csak azért is meglepő, mert például az Eric óriási melódiáival induló, a még Manowar mércéjével is abszolút slágeres Carry On sokkal inkább alkalmasabb lett volna erre a szerepre. Nehéz elképzelni, hogy létezik olyan rockzenét szerető ember, akire ne lett volna semmilyen hatással ez az alapvetően pozitív kicsengésű, szárnyaló énekdallamokkal büszkélkedő szerzemény. Ross spontán elcsípett szólója pedig talán a legpofásabb a zenekar teljes életművében.

A feszes, gitárgyilkolós Violence And Bloodshed inkább visszakacsintásnak tűnik a '84-es Hail To England és Sign Of The Hammer lemezek szikárabb, nyersebb hangzásvilágához, amellyel a kazetta és az LP első oldala be is fejeződik. A CD viszont megállás nélkül átpörög a második felvonásra, amely a – még 1982-ben született – hipnotikusan építkező, heroikus hangvételű Defenderrel indul. Utóbbi narrátora nem más, mint a színészóriás, Orson Welles, aki egyébként a megjelenéskor már két éve halott volt. Ross: „Nem csinálok belőle titkot, nyugodt szívvel elmondhatom, mennyire jó fej volt velünk Orson. 1982-ben, amikor azon gondolkodtunk, ki lenne a legmegfelelőbb ember arra, hogy a Dark Avenger dalunkhoz felolvasson egy szöveget, valaki azt javasolta, hogy küldjük el a dalt egyenesen Orson Wellesnek. Így is tettünk, de pozitív reakcióra azért még mi sem számítottunk. Örömmel alávetette magát a feladatnak, és ráadásul még a zenekar kitartó rajongójává is vált. Ő mondta többek között azt is, hogy a Manowar tagjai olyanok, mint az élet csataterén harcoló katonák. Mivel a Defender is nagyon régi dalunk volt, elküldtük neki azzal a szándékkal, hogy majd valamikor később jelentetjük meg, és természetesen ezt is ugyanúgy megcsinálta. Egészen elképesztő, hogy Hollywood csak úgy kitagadta őt, és hátralévő éveit Nagy-Britanniában kellett töltenie kis költségvetésű produkciókkal és olcsó reklámfilmekkel. Az amcsik csillogó-villogó Star Warsot akartak, de ő inkább egy botrányos Aranypolgárt csinált. Mintha csak magunkat látnám..." Nem mellesleg a Manowar az egyetlen zenekar a világon, akinek van közös felvétele Orson Wellesszel.

Bár tagadhatalan, hogy a zenekar ebben a dalban mintha billentyűket is alkalmazott volna, a Black Sabbath egykori pirotechnikusa ennek ellenére mégis elég érdekesen fogalmaz a szintetizátorokról. Joey: „Ha valaki szintetizátorokat akar használni a metalban, miért nem áll tovább és játszik inkább diszkózenét? A billentyűnek semmi keresnivalója sincs a heavy metalban. Ezek az emberek olyan kifogások mögé bújnak, amelyekkel azt állítják, hogy a szintetizátorral dallamosabbá varázsolják a zenéjüket. Na, ne röhögtessetek! A szintetizátorok használata igazából a valódi zenélni tudás egyik legnagyobb kamuja. A melódia magából a zenéből érkezik, nem pedig az éppen használt berendezésből." Az ehhez hasonló kinyilatkoztatásokon ma már persze nem feltétlenül kell megbotránkozni, mert valójában semmit nem változtat az olyan tényeken, mint például, hogy a szóban forgó dal még így is a csapat egyik leghatalmasabb himnuszává nőtte ki magát az idők során, ahol Ross karakteres szólója mellett Eric is döbbenetesen nagyot énekel. Előadásának minden egyes szavát fűti a tűz („Ride like the wind, fight proud my son..."), így ezek után nem csoda, hogy feliratkozott a kedvenc énekeseim közé, ahonnan azóta sem sikerült eltűnnie. Sok-sok évtized távlatából is úgy gondolom, hogy egyedi hangszínű, idegrendszert nyugtató hatású vibrátóival színesített, ma már himnuszokként zsolozmázott melódiái hozták ki belőlünk – ha csak képletesen is – az állatot, hiszen Eric zsigeri énekdallamaiból oly mértékű erőt merítettünk anno, hogy ilyenkor úgy éreztük: mindenre képesek vagyunk. Én konkrétan az edzésprogramomba is beiktattam a Manowart háttérzenének (a felső nyakcsigolyákat stimuláló headbangeléssel egyetemben), hiszen a muzsikában szunnyadó, mélyről fakadó, tettlegességre ösztönző energiák meglétén nincs értelme vitázni.

Szinte filmszerű jelenetekkel folytatódik tovább a lemez az olyan légkalapács erejével zúzó átkötőkkel, mint a Drums Of Doom, amelyből észrevétlenül bontakozik ki mind az anyag, mind a koncertek és talán a zenekar egyik legismertebb szerzeménye, a már első hallásra is roppant meggyőző Holy War. Eric melódiái és a refrének itt is parádésak, valamint a nóta ritmikai váltakozásai és tökéletesen időzített, vérfagyasztó szólója is nagy mértékben befolyásolja az egyébként is sajátos atmoszférát. Ezt a dalt pedig már csak egy valamivel lehetett fokozni: egy minden korábbinál hatásosabb, hangeffektekkel jócskán felturbózott, rituálé jellegű színjátékkal, amelyet egy üzletemberi szemlélettel dolgozó producer valószínűleg azonnal kukába is hajított volna. Joey: „Ha egy zenekar technikailag nem áll készen a stúdiómunkára, általában fogad egy producert, aki jobb esetben ellátja őket útmutatásokkal és bölcs tanácsokkal. Viszont ha ez a producer csak úgy ismeretlenül besétál a stúdióba, és meghatározza, hogy milyen legyen az a zene, amit te írtál, az pontosan olyan, mintha engednéd egy idegennek, hogy megkefélje a feleségedet. Ez egy roppant bensőséges dolog. Ezért ha producert alkalmazol, még akár ki is nevezhetnéd őt az ötödik bandatagnak. Az előző négy albumunknál sajnos még nem vehettük át maximálisan az irányítást, azonban a Fighting The World felvételeinél már minden úgy alakult, ahogy mi magunk elképzeltük."

Az utolsó dalt felvezető kis színjáték, a szó legnemesebb értelmében is letaglózó erejű Master Of Revenge még úgy is az egyik legnagyobb kedvenc momentumom a lemezről, hogy gyakorlatilag csak átkötő szerepet játszik két dal között. Ross ördögi aláfestő játéka és Eric sötét elemeket megidéző, földrengető szavalása igencsak egyedi misztikummal ruházza fel a közjátékot. Nagy hiba lett volna lehagyni a korongról, arról nem is beszélve, hogy éppen ezektől a hangulatos kis átkötőktől lett a lemez második felének szépen kibontakozó íve. Ezek után pedig már csakis a végkifejlet következhet, amelyet Joey technikai bravúrjai után Eric feszültségtől robbanékony verzéivel nyitnak, és még egy lapáttal dobnak általuk az egyébként is vibráló energiaszintre. A srácok maximális zenei tudását kiemelő, végletekig fokozott Black Wind, Fire And Steel az alig harmincöt perces orgia lehető legméltóbb lezárása, ahol persze megint csak Eric elképesztő teljesítményét és elementáris erejű üvöltéseit kell kiemelnem, DeMaio markáns, piccolo bass játékával egyetemben. Joey: „Mindig is szerettem a hangerőt, de a zajt soha. Ahhoz pedig, hogy elérd a leghangosabb és legtisztább hangzást, rengeteg felszerelésre van szükséged, így aztán el is határoztam, hogy megvásárolom az univerzum létező legnagyobb basszusgitár rigjét, ami száz hangszórót és összesen tízezer wattot foglalt magában. Mindig is úgy gondoltam, hogy én akarok lenni a világo leghangosabban játszó és leggyorsabban pengető basszusgitárosa, ezért az ujjal pengetést is felcseréltem pengetőre, hiszen ez volt az egyetlen módja annak, hogy még az eddigieknél is sokkal gyorsabban játsszak. Ugyanazt a szikrázó és intenzív sebességet szerettem volna elérni, mint amilyet Yngwie Malmsteen és Steve Vai is alkalmazott az elektromos gitáron. Egyenesen frusztált, ha nem voltam képes egy másodperc alatt egyre több hangot kipengetni. Persze hallottam már olyan pletykákat, hogy ami a lemezeken hallható, azt egy trükkel felgyorsítottuk, de ez hazugság. Sőt, élőben még az eredetinél is sokkal gyorsabban pengetek az élő zene okozta adrenalin-túltengés miatt."

A későbbi Manowar-lemezborítókat festő Ken Kelly is a Fighting The Worlddel debütált a csapatnál, noha a frontképet már persze a megjelenésekor sem lehetett túlságosan komolyan venni. Már csak a hiteltelenül kigyúrt bandatagokat ábrázoló kép láttán is sok előítélettel megáldott „rajongót" veszthettek el úgy, hogy azok talán még csak bele sem hallgattak a srácok muzsikájába. A félmeztelen, olajjal átkent testű, pózer zenekari fotókról nem is beszélve, amelyek miatt a mai napig rendszeresen megkapják a magukét a szexuális beállítottságot ránézésre megállapítóktól. Nálam szerencsére azért legtöbb esetben csak másodlagos szerepe van a külsőségeknek, főleg ilyen nagyszerű dalszerzők esetében. A Fighting The World így egyértelműen a három kedvenc Manowar-albumom között szerepel, de még az 1987-es megjelenésű fémzenék között is előkelő helyen szerepel, hiszen ebben az időben talán csak a King Diamond Abigailje gyakorolt rám még ennél is nagyobb hatást a stílusból. Az Iron Maiden, a Metallica, a Megadeth és a Judas Priest harminc éve pont nem is adott ki semmilyen hangzóanyagot, a többi kedvenc nagyágyút (Guns N Roses, Whitesnake, Joe Satriani, Deep Purple, Aerosmith, Def Leppard, The Cult satöbbi...), pedig igazából nem is lehet metalnak nevezni, így a '87-es esztendőben még a fémzene többi – szintén remek albumokat kiadó képviselője – is háttérbe szorult számomra a Manowar mesterműve mellett. Pedig ekkoriban nem volt panasz az olyan bandákra sem, mint a Black Sabbath, a Savatage, a Helloween, a Cacophony, a Death, az Overkill, a Testament vagy éppen a Voivod, és még sorolhatnám...

Eric Adamsék tehát nagyon elcsíptek valamit ezekkel a dalokkal, és már a következő esztendőben, megérdemelten el is érték céljukat a Kings Of Metallal. Vagyis esetükben már akkor is a fémzene királyairól kell beszélnünk (csak Tony Iommi meg ne tudja), ha történetesen ma már mindegy egyes tag vashiánnyal és berozsdásodott (!) izületekkel küszködik. Odin éltesse tehát még sokáig a karrierjét éppen befejező Manowar őstehetségeit, és nektek is, kedves olvasók, legyen még sok-sok boldog, metalban gazdag új esztendőtök!