Shock!

Hamarosan ismét Budapesten játszik a dán Pretty Maids. Ronnie Atkinsék az utóbbi huszonegynéhány évben nem voltak nálunk túl gyakori vendégek, pedig azon kevés zenekar közé tartoznak, akik már a hőskorban is eljutottak hozzánk, '80-as években adott hazai bulijaik a magyarországi metaltörténelem szerves részét jelentik. Ráadásul a csapat abszolút fénykorában járt nálunk, hiszen a Pretty Maids egyértelműen második nagylemeze, az idén harminc éve megjelent Future World periódusában élte legnépszerűbb időszakát. A közelgő koncert és jubileum tiszteletére a Klasszikushock idei első fejezete nem is lehet más, mint ez az album, amelynek itteni szerepeltetését ráadásul évek óta kérik a Shock! olvasói.

A Pretty Maidset Dánia egyik közepes méretű vidéki városában, Horsensben alapította két barát 1981-ben. Paul Christensen énekes és Kenneth Hansen gitáros eleinte feldolgozásbandában gondolkodtak társaikkal: elsősorban kedvenceik, a Rainbow és a Thin Lizzy dalait játszották számos egyéb hardrock-örökzöld mellett, kezdetben Pretty Pretty Panick néven. A dolog eleinte nem tűnt sokkal többnek puszta hobbinál, annak pedig prózai okai voltak, hogy miért nem próbáltak saját dalokat írni.

„Dániában akkoriban nem létezett igazi színtér, inkább amolyan szubkulturális jelenségnek számított a műfaj", emlékezett vissza a frontember. „A dán punkszíntér nagyon erős volt úgy 1976 és 1982 között, a hard rock meg a heavy metal pedig csak az undergroundban létezett. Még a korai Mercyful Fate is amolyan punkos dologban utazott, csak akkoriban The Bratsnek hívták őket. Mercyful Fate-ként úgy nagyjából egy évvel előttünk kezdhettek el építkezni, szóval kicsit előnyben is voltak velünk szemben. Úgy '83-'84 körül kezdtek mozgásba lendülni a dolgok, akkoriban már viszonylag könnyen tudtunk koncertezni is, de alapvetően még mindig csak Koppenhágában. Az ország többi részén alapvetően semmi nem történt. Aztán szép lassan felfutott a dolog, és hirtelen sok zenekar jelent meg."

A kontinentális Európába is begyűrűző NWOBHM-láz tehát fokozatosan elérte Dániát, így a csapat egy idő után elkezdett saját dalokat írni, már Pretty Maidsként: „A zenekar neve egy könyvből jött, amit Ken olvasott, de már nem tudom, miért pont ezt választottuk. Az igazság az, hogy nem sokkal később Atticára akartuk változtatni a börtön alapján, mivel a Pretty Maids csomó mindenkiben téves képzeteket keltett: azt hitték, valami csajos zenét játszunk ilyen névvel. Viszont akkorra már legyártattuk az első pólókat, és egyszerűen nem engedhettük meg magunknak, hogy újakat készíttessünk, így aztán a név is maradt. És ez tényleg így történt. Ha jobban belegondolsz, végső soron akárhogy elkeresztelhetsz egy zenekart. Az például mi a faszom, hogy Def Leppard? Tökmindegy, nem ezen múlik..." Főleg, hogy a csapat gyorsan elhíresült Koppenhága klubvilágában izmos saját dalainak köszönhetően. „Az első Kennel közösen írt dalunk a Children Of Tomorrow volt, és egyből azt mondtuk: de hiszen ez jól szól! A visszajelzések is jók voltak, így elkezdtük írni a továbbiakat, és onnantól minden nagyon könnyen ment. Mindössze egy dalt kellett összeraknunk ahhoz, hogy rádöbbenjünk: képesek vagyunk számokat írni. Utána felvettünk egy demót, elküldtük egy srácnak Koppenhágában, és hamarosan arra eszméltünk, hogy egy angol kiadóhoz szerződtünk. Először a dán Rave On ajánlott szerződést, akiknél akkoriban a Mercyful Fate is dolgozott, de mi a Bullet Records mellett döntöttünk."

A Bullet ugyan apró kiadónak számított, mégis komoly presztízst jelentett, hogy leigazolták a zenekart. Mindez azonban további komoly változásokkal járt: a tagoknak angol neveket kellett felvennie. Így lett Paul Christensenből Ronnie Atkins, Kenneth Hansenből Ken Hammer, Henrik Andersen dobosból Phil Moorheed, Johnny Møller basszerből John Darrow, Allan Nielsen billentyűsből Alan Owen, Jan Piet Sørensen gitárosból pedig Pete Collins. Atkins: „A Bullet azt mondta, angol neveket kell választanunk, nem lehetünk Hansen, Christensen meg Andersen, hiszen azok skandináv nevek. Az ember pedig naiv, 16-17 éves fejjel mit tesz? Rábólint, és beadja a derekát. A Ronnie név nálam Ronnie James Dio után jött, aki óriási hatást gyakorolt rám, de már nem emlékszem, honnan szedtem az Atkinst. Kennél pedig a Hammer majdnem azonos volt a valódi nevével. Utána pedig ugyanaz a helyzet állt elő itt is, mint a zenekar elnevezésénél: ha elkezdjük változtatgatni őket, senki sem értette volna, mi történt."

A csapat első, szerintük is a világtörténelem legpocsékabb borítójába csomagolt EP-jére hat dal került fel, és a kritika, illetve a hazai közönség egyaránt jól fogadta az 1983-ban kiadott minialbumot. A zenekar az angol kiadó jóvoltából a NWOBHM-éra egy népszerű, bár már lefelé pörgő időszakában mutatkozhatott be élőben Nagy-Britanniában, a meglehetősen fapados turnén azonban felemás tapasztalatokat szereztek: a közönség különösebben nem lelkesedett irántuk. Viszont a csapat ezzel együtt is olyan gyorsan növekedett, hogy hamarosan kinőtték a Bulletet, és a multinacionális CBS is felfigyelt rájuk. A kiadó először az EP-t hozta ki új borítóban, feljavított hangzással, amit 1984 őszén követett az első teljes nagylemez, a már Allan Klitgård Jensen – azaz Allan Delong – basszerrel rögzített Red, Hot And Heavy.

Mivel a lemez megjelenése idején óvodába jártam, nem tudom, milyen hatást váltott ki az egyre sokszínűbbé, egyre kiterjedtebbé váló színtéren a Pretty Maids első albuma, utólag viszont egyértelmű: a csapat pont olyan arányokkal dolgozott, amilyenekkel éppen senki más. Zenéjükben egyértelműen lehetett érezni a '70-es évek kedvenceinek hatását, de a kor szellemének megfelelő energiával, súllyal dörrentek meg. Viszont hiába nyomtak olyan dalokat, mint az egyértelmű heavy metal Back To Back, netán az ökölrázós címadó himnusz, eközben a másik véglet is végig ott kísértett náluk az olyan habosabb, rádióbarát témák révén, mint például a Waiting For The Time. Bizonyára akadtak, akiket megkevert ez a Janus-arcúság, ám éppen ettől számítottak annyira különlegesnek. Atkins: „Akkoriban nem gondolkodtunk túl sokat semmin. Ha ma meghallgatom a Red, Hot And Heavyt, én is hallom rajta, hogy kicsit másképp szólt, mint az akkori dolgok többsége, de annak idején nem foglalkoztunk ilyesmikkel. Művészi szempontból ott találtuk meg a hangzásunkat, a stílusunkat, ez biztos. A borító viszont ismét rettenetesre sikeredett, és már eleve az alapkoncepciója is hülyeség volt. Kár, mert az album mai fejjel is jó, és egyáltalán nem passzol a borítóhoz..."

Akárhogyan is, a Red, Hot And Heavy kimondottan sikeresnek bizonyult Európában és Japánban, sőt, még a tengerentúlon is támadt körülötte némi underground pezsgés. Noha Sørensen menet közben eltűnt a képből, és egy gitárral álltak neki a munkának, a dalszerzés ismét flottul haladt. A csapat emellett igen jó kiadói hátszéllel állhatott neki a folytatás felvételeinek New Yorkban, és a CBS még egy igazi nagyágyút is hajlandónak bizonyult leszerződtetni melléjük producernek Eddie Kramer személyében. Atkins: „Amerikai producert akartunk, de már nem emlékszem pontosan, miért pont Eddie került képbe. Talán mert dolgozott az Alcatrazz-zal meg az Iconnal, és ezeket a csapatokat nagyon szerettük akkoriban. De közben rá kellett döbbennünk, hogy nem ő az emberünk, egyszerűen túl öreg volt hozzánk, és már leszállóágban is járt akkoriban. Képes volt például elaludni a keverőpultnál, miközben mi rögzítettük a hangszeres részeinket... Mivel érdemben alig haladtunk, egy hónap után ki is tettük a szűrét, hiába szerepelt az életrajzában Jimi Hendrixtől a Led Zeppelinig mindenki, még a Beatles is. Mert ugye az All You Need Is Love készítése közben ő szolgálta fel a kávét, vagy valami ilyesmi... Emberileg jó arc volt amúgy, de az új technológiákat egyáltalán nem ismerte, és roppant ódivatúan nézett mindent."

A munkát így végül az album egyik hangmérnökével, Chris Iscával fejezték be producerként (szintén hangmérnökként dolgozott az anyagon rajta kívül Kevin Elson, illetve a Metallica mellől ismert Flemming Rasmussen is). A csapat ezúttal nem akart úgy mellélőni a külcsínnel sem, mint korábban már két alkalommal, így szintén egy sokat látott profit kértek fel a frontkép elkészítésére. Atkins: „Joe Petagno Koppenhágában élt, és természetesen a Motörhead-borítók miatt választottuk. Az alapkoncepció tőle jött, mi csak annyit mondtunk, hogy kicsit ilyen falfestményes, festékszórós hangulatot szeretnénk. És a lemeznek végre tényleg jó lett a borítója, baromira elégedettek is voltunk vele. A mai napig azt tartom az egyik legjobb borítónknak, ha nem éppen a legjobbnak." A Future World című második Pretty Maids-nagylemez végül 1987. április 20-án került a boltokba.

Mint már írtam, a zenekar különlegességét kezdetektől fogva az a speciális kettősség adta, ahogy egyszerre egyensúlyoztak a karcosabb, európai vonalú heavy metal és a dallamosabb, nordikus ízekkel ellátott hard rock között. Míg a Red, Hot And Heavyn még inkább a súlyosabb, keményebb irány dominált, a kettes lemezre a csapat további dallamosodáson ment át, a Future Worldön inkább a melodikus oldal felé billent a mérleg, de a védjegyszerű hangulat és dallamvilág megmaradt, így irányváltásnak semmiképpen sem nevezném mindezt. Az albumot indító címadó helyből egy kimondottan tempós, zakatolós gitárokkal startoló metalnóta, ahol viszont a billentyűs díszítések mindjárt adnak egy könnyebben emészthető tónust az amúgy roppant lendületes témáknak. Atkins férfias, érces, de mégis finom dallamai egyből a fülbe ragadnak, és a szám hallatán elég egyértelműen visszakövethető az is, hogy a bő évtizeddel később felfutó európai tradicionális bandák jelentős része a Helloween mellett bizony Pretty Maidset is elég sokat hallgatott, legyen szó akár a Hammerfallról, akár a Stratovariusról, akár a számtalan északi dallamos hard rockerről...

A Future World felépítését tekintve valamennyire rímelt a Red, Hot And Heavy-ére: ahogy a speedes téma után ott is egy döngölősebb középtempó következett, itt is kimértebben, karcosabban hozzák magukat a We Came To Rockkal, amely nemcsak hangulatilag, de felépítését, sőt, egyes konkrét zenei elemeit tekintve is a '84-es címadó kistesója. Viszont simán állja is vele a versenyt, csak markánsabbak benne a szintis színezések – elfogadom, ha valakinek mai füllel kissé archaikusak ezek a díszítések a refrénben, de a dallamok akkor is elsőrangúak. Aki szereti a '80-as évek hangulatát, nem nagyon tévedhet itt... A Love Games pedig a csapat másik arcélét villantja fel: ez egy vérbeli nordikus ízekkel teli, szellősebb hangszerelésű, szinte AOR-os hangszerelési megoldásokat és melódiákat felvillantó darab, ahol a Hammer – Owen tandem gitár-billentyű összjátéka, illetve ismét Atkins kiváló dallamai viszik a prímet. Noha a Pretty Maidsben sosem az egyéni teljesítményeken, hanem elsősorban az összhatáson volt a hangsúly, Ronnie-t azért nem lehet eléggé dicsérni: hangja éppúgy roppant jellegzetes, amikor simán, tisztán énekel, de a durvább rekesztések is nagyon mennek neki a mai napig.

A Yellow Rain törékeny, finom bevezetőből bontakozik ki, majd fokozatosan indul más irányba Ronnie fokozatosan be-besúlyosodó előadásmódjával, a hangszerelés révén is roppant okosan emelt feszültséggel. Utána pedig újabb tempós témát kerekítenek belőle, a lemez talán legkeményebb dalát, amely egyben igazi csúcspont is: a vietnami háborút és az ottani napalmtámadásokat felidéző szöveghez passzoló módon a hangulat itt kifejezetten nekikeseredett és dühös, amit még a riffelés mellé adagolt billentyűs díszítések sem habosítanak fel. A szimpla, de azonnal fülbemászó refrén is tökéletes, ez itt tényleg csúcsra járatott európai heavy metal a műfaj népszerűségének legszebb időszakából. Akárcsak az egyértelműen Rainbow-ihletésű, de modernebbre fazonírozott riffelésű, azokkal a bizonyos északi ízekkel felturbózott Loud 'n' Proud, amely szintén emblematikus Pretty Maids-téma ebből az érából. Megkockáztatom, hogy egészen olyan, mint amilyen a korszak Europe-ja lett volna egy, a The Final Countdownénál tökösebb, gitárcentrikusabb megszólalással és egy agresszívebb stílusú, mélyebb, vaskosabb hangú énekessel.

A pattogós ritmusú, középtempósan könnyed Rodeo többek között arról nevezetes, hogy riffjét a Lord is meglehetősen egyértelműen kölcsönvette a '89-es Itthon vagy otthon dalhoz, de a szóban forgó gitártémát egyébként a Pink Cream 69 is recirkulálta, még ha nem is annyira nyilvánvaló módon, mint hazai hőseink. Pont ezzel a nótával kapcsolatban azért nem értem ezt az egészet, mert ez a riff pont nagyon jellegzetes, összekeverhetetlen, ráadásul egyből fülbe ragad – harminc év távlatából kissé archaikus is persze, a szám azonban a lemez egyik legslágeresebbje, nem véletlenül lett igazi közönségkedvenc. A Needles In The Dark ismét gyorsabb, ám megint felvillantja a banda kivételes tehetségét azt illetően, hogy még ezeket a másoknál sokszor összefolyó, kaptafa-jelleget öltő tempós számokat is képesek voltak megtölteni emlékezetes dallamokkal, fogós fordulatokkal.

Az Eye Of The Storm ballada szintén kilóg a korszak minden bandánál egyforma receptre írt tucatlírái közül: kicsit olyan hatást kelt folyamatosan a háttérben szóló, nagyzenekari ihletésű szintetizátoros szőnyegeivel és Hammer finom akkordbontásaival, mintha valami konceptuális mű – rockopera vagy musical – része lenne, de akár filmzenés beütést is mondhatnék. Ronnie dallamai mindenesetre itt is tízpontosak. A záró Long Way To Go pedig újabb melodikus gyöngyszem, inkább hard rock, mint heavy metal, de hát épp ez a sajátos kettősség adta a banda különlegességét. A lemez a kor viszonyaihoz képest egyébként kimondottan jól szól, Petagno Galaktika magazinokat idéző borítója pedig tényleg a dalokban megtestesülő hangulat tökéletes leképzése.

A kiadó érezte a dallamosabb, slágeresebb lemezben a lehetőséget, így semmit sem bíztak a véletlenre: a kiemelt reklámkampány mellett betolták a Pretty Maidset a Deep Purple elé nyitószámnak Európában, beleértve ebbe Ian Gillanék kiemelt, Monsters Of Rock fesztiválturnés koncertjeit is. Mindez sokat jelentett, hiszen a több szakaszban lejátszott bulikon hatalmas tömegek előtt mutatkozhattak be mindenfelé, de összességében is elmondható, hogy Atkinsék ekkoriban tényleg igyekeztek lefedni a teljes kontinenst. A helyzetre jellemző, hogy a turnéval még Magyarországra is eljutottak, és nem is egy, hanem egyenesen három koncertet adtak hazánkban: 1987. június 25-én Miskolcon, június 26-án a PeCsában, június 30-án pedig Pécsen játszottak. És mivel aki akkoriban eljutott hozzánk, azt a nagy koncertínség közepette általában meg is nézték az emberek, elmondható, hogy a banda ezekben az években nálunk is nagy népszerűségnek örvendett. A csapat élőben természetesen két gitárral nyomult, ebben a korszakban Chris Gerhardt „Angel" Schleifer játszott Hammer partnereként a bulikon.

A zenekar három fő piacának Dánia, Nyugat-Németország és Japán számított, és a Future World minden túlzás nélkül óriási sikert aratott ezeken a területeken. Az NSZK-ban például elég gyorsan százezres példányszám fölé ment az anyag, világszerte összesen pedig több mint 300 ezret adtak el belőle – mindezt úgy, hogy a legnagyobb zenei piacon, az Egyesült Államokban igazából el sem kezdték felépíteni a bandát, és koncertezni sem jutottak át sem az első, sem a második albummal. (Igaz, a Future World – a diszkográfiából máig egyetlen hírmondóként – azért így is felkerült a Billboard Top 200-ra, még ha csak a 165. helyre is.) Atkins: „A Future World a megfelelő album volt a megfelelő időben. Nagyon melodikus lemezről beszélünk, és 1987-ben a melodikus zenék jelentették a mainstreamet. A nagy amerikai és európai nevek egyaránt melodikus muzsikákban utaztak. A CBS nagyjából olyasmi elképzeléseket dédelgetett velünk kapcsolatban, hogy majd mi leszünk az új Europe, a következő nagy skandináv szenzáció, így oda is álltak mögénk. Persze a Future World ettől függetlenül sokkal súlyosabb zenét rejtett a Europe-énál, de a dalokban ott rejlett a potenciál, ez biztos. Benne volt a pakliban, hogy megcsípünk valamit vele, szóval az egy jó év volt. Kétségtelen, hogy '87 jelentette a Pretty Maids csúcsesztendejét."

Sajnos a sikerek nem bizonyultak tartósnak. A turnék végeztével a csapat új másodgitárost szerződtetett le Henrik „Ricky Marx" Mark személyében, és nekiálltak a dalszerzésnek, de a munka eleve döcögősen haladt. Miután végre összeálltak a számok, a Deep Purple-kapcsolat révén maga Roger Glover vállalta el, hogy producerként dolgozzon velük, de a felvételi procedúra is nyögvenyelősnek bizonyult. A CBS ezzel együtt is nagy reményeket fűzött a lemezhez, és iszonyatos pénzösszegeket, állítólag több mint 3,5 millió dán koronát tolt bele, amivel az album az addigi legdrágább, Dániában valaha felvett produkciónak bizonyult. Viszont a végeredmény mindenképpen későn érkezett, és ez valahol a zenekar sorsát is megpecsételte.

A Jump The Gun – Észak-Amerikában Lethal Heroes – címen kiadott harmadik Pretty Maids-album napra pontosan három évvel a Future World után, 1990. április 20-án került a boltokba, és hiába lett még slágeresebb, még rádióbarátabb, eredményei elmaradtak a várakozásoktól (hozzáteszem: dalokat tekintve ez is igen jó album, csak éppen már totálisan elmentek rajta a hajmetalos irányba). A zenekar ekkoriban még egyszerűen nem tartott karrierje azon szakaszában, hogy megengedhessenek maguknak egy ilyen, a kor viszonyai között a szokásosnál mindenképpen hosszabbnak számító kihagyást, de Atkins szerint nem ez jelentette az egyetlen gondot: „A Future World nagy sikerei után igazából nem tudtuk, mihez kezdjünk magunkkal. A kiadó gyors folytatást akart, de egyszerűen nem tudtunk kellően jó dalokkal előrukkolni, mert szerintem kicsit megijedtünk a sikerektől. Elkezdtünk agyalni a folytatáson, ami korábban egyáltalán nem volt ránk jellemző, és mindennek az lett a vége, hogy túlgondoltuk a dalszerzést. Túl sokat gyűrtük a nótákat, így aztán pokolian hosszú időbe telt, mire befejeztük őket. Emellett a végeredmény is túlproducerelt lett, pedig Roger Glover eredetileg élőben akarta felvenni az egész anyagot. Mi viszont inkább a saját Hysteriánkat akartuk megcsinálni, és végül ő is alárendelte magát a célnak. Az első demók sokkal súlyosabbak voltak a végső változatnál. De mire a Jump The Gun megjelent, már legalább egy éve kint kellett volna lennie a piacon, és akkorra már megindultak a változások a zeneiparban. Vagyis az időzítés sem bizonyult szerencsésnek."

Ken Hammer szintén a zenekar legnagyobb baklövéseként emlékszik vissza arra, hogy a Future World alapozása után nem ütötték elég keményen a vasat: „Ha csak egyetlen dolgot változtathatnék meg utólag a pályafutásunkban, három évről egy évre csökkenteném a Future World és a Jump The Gun közötti kihagyást. Mert abban a három évben teljesen megváltozott az egész hardrock-színtér: jött a Guns N' Roses, a glam meg a sleaze, és Európában is beütöttek ezek a lazább hangzású muzsikák. Eleve óriási hiba volt annyi időt tölteni a lemezfelvételekkel... Utána ha nem lett volna a Távol-Kelet, elsősorban Japán, ahol rengeteget turnéztunk akkoriban, aligha éltük volna túl zenekarként a '90-es éveket." 1991 elejére, az anyagi fiaskó után ugyanis mindenki otthagyta Atkinst és Hammert, akik így tulajdonképpen dühből írták meg a következő lemezt, a Flemming Rasmussennel rögzített, jóval karcosabb 1992-es Sin-Decade-et. És ugyan felvettek hozzá egy 1982-es John Sykes-balladát, a Please Don't Leave Me-t is, ezt végül csak a kiadó nyomására tették rá az anyagra – ám a dal ironikus módon éppen akkor lett gigantikus siker Dániában, illetve a Pretty Maidset és Sykest egyaránt istenítő Japánban, amikor a legtöbben magukban már eltemették a csapatot. Atkins: „Nyugodtan mondhatjuk, hogy a Please Don't Leave Me újabb tíz évet adott a zenekarnak. Minden korábbinál jobban megnyitotta számunkra a japán piacot, és tulajdonképpen az akkori sikerek farvizén tudtunk elevickélni a 21. századig. A '90-es évek javarészét gyakorlatilag Japánban töltöttük, rengeteget koncerteztünk arrafelé."

A Pretty Maids tehát a továbbiakban folyamatosan gyártotta a lemezeket, és a '90-es évek végének true metalos revivalja Európában kicsit ismét visszahozta őket a köztudatba – igaz, ehhez az is kellett, hogy a Hammerfall a Legacy Of Kingsen feldolgozza tőlük a Red, Hot And Heavy lemez Back To Backjét, ezáltal egy komplett új generációval ismertetve meg a csapat nevét. A lendület ugyanakkor máig kitart, bár lemezkészítési tempójuk napjainkban sem feltétlenül a klasszikus Akeláé. Inkább csak három-négy évente jön ki egy-egy új albumuk, de azok gyakorlatilag mindig megbízható szintet hoznak. Nincs ez másként a tavalyi Kingmakerrel sem, bár természetesen ők is tisztában vannak vele, hogy a '80-as évek második felének aranykora már nem fog visszatérni. De nem is feltétlenül bánják ezt. Hammer: „Nem férhet hozzá kétség, hogy a Future World jelentette a karrierünk csúcskorszakát. Akkoriban minden nagyon felgyorsult körülöttünk, bár túl fiatalok voltunk ahhoz, hogy egyáltalán tudatosítsuk magunkban, mi folyik a zenekarral. Igazából időnk sem nagyon maradt kiélvezni a pörgést: felkapott minket a hullám, egyik dologból következett a másik, aztán a végén már azt sem láttuk tisztán, mi mindent sikerült elérnünk. Nagyon furcsa helyzet volt..."

Ma viszont már semmi sem furcsa, és semmit sem kell magyarázni: a Pretty Maids a színtér egyik betonbiztos szereplője, akik saját jogon klubokban játszanak, de megbízható attrakciónak számítanak a fesztiválokon, és mint mondtam, máig jó albumokat készítenek. A legmaradandóbb persze így is az első kettő – ha választani kell, nekem a Future Worldnél találták el az ideális arányokat, és szerintem a legjobb dalaikat is erre a lemezre írták meg, de összességében nézve a Red, Hot And Heavy is ugyanilyen kiemelkedő anyag, ízlés kérdése, kinek melyik rokonszenvesebb. Ha esetleg nem ismered ezeket, és bírod a '80-as évek békebeli, dallamos heavy metalját, tényleg csak ajánlani tudom mindkettőt. Mint ahogy a zenekar március 4-ei, újabb budapesti fellépését is.