Shock!

A dán Pretty Maids ugyanolyan állócsillag a kontinentális Európa heavy metaljában, mint mondjuk a Saxon a brit színtéren: a régi, szélesebb körű sikerek után ma már nincsenek a frontvonalban, de biztos pontnak számítanak a fesztiválokon, és a saját táboruk is megbízhatóan követi őket lemezről lemezre. Mindezt pedig az teszi lehetővé, hogy mindkét banda korát meghazudtoló módon tartja az energiaszintet és a magas színvonalat az albumokon. Mint ahogy Biffék, úgy Ronnie Atkinsék sem produkálnak nagy kilengéseket, saját stílusukon belül viszont egységesen jó anyagokkal rukkolnak elő, amelyek a régi klasszikusok fényében is simán vállalhatók. És természetesen a Kingmaker sem jelenti a jó széria feladását.

Mit is lehetne mondani ennyi év után a Pretty Maidsről? A zenekar különlegességét mindig is az adta, hogy boszorkányos ügyességgel egyensúlyoztak a melodikusabb hard rock és a karcosabb heavy metal határmezsgyéjén, és ugyan néha el-elcsúsztak egyik irányba, az összkép sosem változott igazán lényegesen. A dalok alapkarakterét most is Ronnie összekeverhetetlen dallamai és Ken Hammer hol metalosan zakatolós, hol finomabbra vett riffelése határozza meg, és a hangulat teljességéhez persze nem hiányozhatnak a billentyűs szőnyegek sem – ezeket a turnén már a frissen leigazolt producer- és dalszerzőguru, Chris Laney nyomja majd, aki hosszabb távon egyébként albumilag is elég jó befektetésnek tűnik, kíváncsian várom, mennyiben hagy majd nyomot legközelebb a bandán. Viszont fontos hangsúlyozni, hogy most sem hiányzik semmi a lemezről, ha szereted a csapatot, a Kingmakerrel nem nagyon lehet tévedni.

A menetrendszerűen jó dalok mellett azt is szeretem a Pretty Maidsben, hogy sosem igyekeztek vintage-es, retrós megszólalással visszaidézni fénykorukat, a '80-as évek második felét, hanem kifejezetten vastagon, harapósan, mai szemlélettel dörrennek meg a lemezeik. A másodikként érkező címadó dal például tökéletesen példázza is a dolog működőképességét: Ken zorall gitárja kellemesen bizsergeti az agy hátsó féltekét, Ronnie dallamainak és az elsőre is fülbe ülő refrénnek köszönhetően azonban akár még melodikus puristáknak is simán bejöhet a szám. Ráadásul a lemez most is jó arányérzékkel kalandozik hol ide, hol oda a zenekar repertoárján belül: miközben a nyitó When God Took A Day Offban sötét és borús húrokat pengetnek, a Sickeningben pedig szintén izomból riffel Ken, a Face The World szinte AOR-osan finom dallamvilágú szerzemény, és a Heavens Little Devil is igazi melo-bomba Atkins / Hammer módra. A Bull's Eye vagy a Civilized Monsters pedig igazi, védjegyszerű Pretty Maids-himnuszok gyorsabbra vett, lendületes tempókkal. De a roppant dögös, normál hosszúsága ellenére némi epikus hangulatot sem nélkülöző Was That What You Wanted finálé hallatán sem nagyon tudok elképzelni olyat, aki kedveli a bandát, mégsem vigyorodik el elégedetten.

Egy szó mint száz, ez ismét egy kimondottan jó lemez a veterán csapattól – ha nem ismered őket, akár itt is kezdheted a haverkodást. Ha pedig sikerült ráakadni a hullámhosszukra, ne hagyd ki a március 4-ei budapesti koncertet sem!