Mégis, mi vidíthatná fel igazán az embert ebben az amúgy is kellemes légkörben telő időszakban, ha nem egy hetvennégyperces doom metal lemez, a maga vérről és végről szóló témáival? Na, ugye. Márpedig a svéd Holló Gróf igazán erős ebben, pedigréje egészen 1987-be vezet vissza, igaz, akkor még Stormwarning néven működtek, és úgy látszik, hogy ez komoly becsípődés lehet náluk, hiszen első (már Count Raven néven kiadott) lemezük is a Storm Warning címet viselte. Legutóbbi anyaguk elnevezéséből pedig azt is könnyen kikövetkeztethetjük, hogy hányadik stúdiólemeznél is járnak.
Igaz, a holló röpte – hogy ezzel a kis képzavarral érjek – nem volt mentes a bakugrásoktól: '96-ig szoros kétévenkénti rendben kiadtak négy lemezt, majd hosszabb szünet után 2003-ban tértek vissza, de akkor a klasszikus felállásból már csak a főnök Dan „Fodde" Fondelius volt jelen. Aztán az ötödik lemezre még további hat évet kellett várni, az utána következőre meg a kétszeresét, úgyhogy nem igazán kapkodják el a dolgokat. Bár nem is aprózzák el: kábé minden lemezük hosszabb az előzőnél, úgy, hogy a legelső is bőven ötven perc fölött járt.
Dan barátunk amúgy kábé egyszemélyben tekinthető a Count Ravennek, és nemcsak azért, mert az egyetlen őstag, hanem mert klasszik doom metalban gyökerező gitár- és billentyűjátékával alapjaiban határozza meg a dolgokat, és akkor még nem is beszéltünk arról a hangról, ami ennél ozzysabb már akkor sem lehetne, ha kést tartanának a torkához. Az pedig, hogy a szokásos doom témákat körbe(halál)táncoló szövegekért is ő a felelős, már csak hab a tortán. Jens Bock dobos és Samuel Cornelsen basszer ebben a leosztásban csak statiszta lehet, még ha ránézésre ők sem tegnap kezdték az ipart.
A hatodik vihar sem árul zsákbamacskát: már az orgonával nyitó, erőteljes középtempóban zakatoló, majd később hol belassuló, hol felgyorsuló Blood Pope is olyan, mintha egy mini doom-opera lenne, zárásában még a már szinte kötelezőnek tekinthető harangzúgást is bevetik. Jó kis kezdés, de később is azok a dalok lesznek a legjobbak, amelyekben markáns téma- és tempóváltások következnek be, mint amilyen például az iszonyatos súlyú riffet csatasorba állító, az Apokalipszis lovasait megéneklő, személyes kedvenc The Nephilims, vagy éppen a málházós, a viking mondavilághoz visszatekintő (ne feledjük, hőseink svédek) és kellően himnikus Oden, a maga laza tizenkét percével.
A doom metal adta nem túl tág keretek között amúgy a Count Raven kifejezetten változatosan adja elő magát, darabjai egyszerre keménykötésűek és dallamosak, még ha nem is egységes színvonalon: a The Curse és a The Giver And The Taker kimondottan pofásan sikerültek, a The Ending, vagy a Baltic Storm viszont kicsit már szürkébben simul bele az összképbe. Pláne, hogy ez utóbbi is van vagy tíz perc (holott feleannyi kraft lenne benne) és a refrénjére simán rá lehet énekelni, hogy „Rosenrot, oh Rosenrot, Tiefe Wasser sind nicht still", ami azért ebben a közegben kicsit megmosolyogtató.
Aztán van még két lassabb, hangulatosabb tétel is, középtájt a kizárólag billentyűt és éneket tartalmazó Heaven's Door (a maga laza kis Changes-utánérzésével), illetve a zárlatban a zongorával és (ál-)vonósokkal is feldúsított Goodbye a halott kedves utáni sóvárgással, ami mind szövegében, mind zeneileg bizony már át-átbillen a giccs birodalmába, ami amúgy szintén nem szokatlan dolog a svéd fickóktól, de hát bánja kánya (vagyis holló).
Közel sem tökéletes, viszont abszolút szerethető lemezt dobtak össze a veterán skandinávok, aminek igazából egyetlen komolyabb hibája van: akármennyire is imádom a stílust, hetvennégy perc ebből a fajta zenéből egyszerűen túl sok egyben fogyasztva. Sőt, igazából, akármilyenből az lenne.
