Shock!

A csapat már 1991 óta létezik és ez a hetedik teljes stúdióalbumuk, de azt még sosem sikerült elérniük, hogy a közvélemény bármelyikre nagyjából egyformán reagált volna. Amolyan tipikus vagy „szeretem, vagy utálom zenekar", köszönhetően elsősorban annak, hogy a black metal színtérnek mindig is túl gótikus és túl dallamos volt, a dark és goth színtérnek pedig túl extrém, így nem illeszkedtek sehová sem igazán, de talán nem is akartak igazán sohasem.

Megmaradtak máig annak, amik mindig is voltak, bármilyen albumot adtak ki, megmaradtak a tipikus COF stílusjegyek, Dani sajátos vokalizálása, a témahalmozás és maga az atmoszféra. Bármit tettek le az asztalra, abból sütött, hogy ez csak Cradle of Filth lehet. Soha nem adtak ki egymás után két hasonló albumot, mindegyiken valami változott, egyvalami nem: a hozzáállás. Most itt az új korong, ami Thornography névre hallgat, és újra itt a fejvakarás is, hogy akkor most mi is ez. Megint nem az elvárható irányba mentek tovább, abszolút nem volt kiszámítható, hogy a Grammyre jelölt Nymphetamine után ez következik. Történt egy s más a csapat háza táján 2004 óta, gondolok itt arra, hogy Martin Powell otthagyta a zenekart, és tulajdonképpen nem is pótolták, illetve kellemetlen hír volt, hogy az album feljátszását követően Adrian Erlandsson is távozott, hogy a saját projektjeire koncentrálhasson. Mint írtam, új billentyűs nincs, Erlandsson utódja pedig Martin Skaroupka lett. Már a lemez megjelenését megelőzően is érezhető volt, hogy itt valami készül, gondolok itt elsősorban arra, hogy az interjúkban kihangsúlyozták, hogy most más volt a munkamódszer, és elhintették azt is, hogy a zenére leginkább a dark metal meghatározás illik. Ennyi rizsa után lássuk, mi került az asztalra.

A lemez ismét egy szimfonikus intróval kezdődik, ami a Midian korszakát idézi, és megkockáztatom, igen-igen jól sikerült, talán a legjobb átvezető, ami COF albumon megjelent, kellemes horrorfilmbe való zene. Az intróból egyből következik a Dirge Inferno, ami felvonultatja mindazt, ami igazán a csapat védjegye: agresszív riffek, sok téma és ritmusváltás, bár érdekes, hogy a riffek kifejezetten szikárak, thrashesek. Dani nem sokat sikoltozik, inkább hörög. Itt még sok változás nincs a korábbiakhoz képest, annál inkább a következő tételben, ami a keresztségben a Tonight in Flames címet kapta. Ez az első dal, ami fejvakarásra késztetheti a hallgatót, egyrészt a refrén amolyan dallamos üvöltés, talán az első, ahol Dani tisztán próbál énekelni, másrészt kimondottan erős gótikus, dark hangulattal bír. Van itt minden szem-szájnak ingere, gyorsabb, lassabb témák váltakoznak, akad itt billentyűs kiállás, és egy hangulatos, ám elég rövid szóló. Kellemes nóta, noha eleinte elég nehezen barátkoztam meg vele.

Pár dolog már az első két szám után feltűnik, például nincs blastbeat (megsúgom, később sem lesz), a tempóból néhol rendesen visszavesznek, Dani sem sikoltozik túl sokat, inkább a mélyebb tartományokban mozog, és ami a legfurább, hogy a szintiszőnyeg hiányzik, így sokkal erősebbek lettek azok a részek ahol billentyűs hangszer is színesít. A következő szám a Libertina Grimm, ami visszakacsint a Midian lemezre (ami számomra a legjobb lemezük), és egy igen hangulatos, epikus jellegű nóta. Felhívnám a figyelmet a The Byronic Manre, ahol a H.I.M.-ből Ville Vallo vendégszerepel, ami egy lassabb nóta, ismét dallamosabb vokálokkal, de nem kiemelkedő, szimplán csak jó.

Ami érdekes még, az a Cemetary and Sundown, ami egyszerűen egy oltári jó gótikus metal nóta lett Cradle of Filth-módra, ahol tökéletesen illeszkednek egymáshoz a riffek, az ismét dallamosra vett vokál és a női ének, amit itt ismét Sarah Jezebel Diva produkál. Ha itt nem akad ki egy régi COF rajongó, akkor sehol sem. Meglepetésnek számít a Rise of the Pentagram is, ami Doug Bradley bevezetőjét kivéve az első instrumentális COF nóta, na itt aztán tényleg kiélték magukat, remekül keverednek az agresszív riffek a szimfonikus betétekkel, kifejezetten jól sikerült darab. A lemez végére került az angol Heaven 17 egy dala, a Temptation, és bár nem hallottam az eredetit, ez a feldolgozás elég sajátos képet mutat, de nem mondhatnám, hogy hangulat szempontjából igazán kilógna az albumról.

Ismét beigazolódott, hogy Daniék nem tudnak egymás után két ugyanolyan lemezt készíteni, és beigazolódott az is, hogy csinálhatnak amit akarnak, a saját jellemző stílusjegyeiket nem tudják eltüntetni, hiába más ez a zene, ha csak épphogy belehallgatsz, máris egyértelműen tudni fogod, hogy ki játssza. Rengeteg gótikus és dark elem került a zenébe, mind megközelítésben, mind hangszeres játék szintjén, ehhez illeszkedve az ének és vokáltémák is sokkal változatosabbak, mint bármikor, Dani például kifejezetten meglepő, hiszen minden korábbi teljesítményénél változatosabban énekel – és itt fontos szó az „énekel", hiszen akadnak többször szinte teljesen tiszta témák is.
Fontos még, hogy szinte eltűnt a szinti, igazából csak kiállásoknál, betétekben érezhető, teljesen más a megközelítés tehát, mint a Midianon vagy a Damnation and a Day-en. Egyébként mondhat bárki amit akar, ez a hozzáállás nekem még akkor is nagyon tetszik, ha a kedvenc lemezem egyértelműen a Midian.

Felmerült azért bennem, hogy mit fog kezdeni a rajongótábor ezzel a lemezzel, hiszen nagyon más, mint amit megszokhattunk tőlük, kérdés, hogy a következő albummal milyen irányba indulnak. A hangzásra amúgy nem sok panaszom lehet, a producer a volt Anthrax gitáros, Rob Caggiano volt, a lemezt pedig Andy Sneap keverte, tehát itt hiba nincs, talán csak a lábdob csattog kicsit, de azt meg kifejezetten szeretem.

Összegzésképpen csak annyit, hogy ez egy kiváló lemez még akkor is, ha eleinte sok fejtörést okozott, de a sok hallgatás után már nemigen tudok belekötni. Ha eddig azt hitted, hogy újat a csapat már nem tud mutatni, ebbe mindenképpen érdemes belefülelni.