Ismeritek biztosan azt a mondást, hogy a jó bor itatja magát, nos, ez zenére ugyanígy igaz. Ha jó a zene, hatásos lehet első hallgatásra is, annyira, hogy meghallgatod még egyszer, aztán még többször is - csak ettől nem fogsz berúgni. A zenekar neve alapján elsőre egy brutális grindcore durvulatot vártam belezős szövegekkel, és hogy mennyire nem volt igazam, azt kicsit lejjebb olvashatjátok.
A német Lay Down Rotten történetének kezdete 1999-re tehető, a szólóprojektből aztán igazi sikertörténet keveredett ki, hiszen ez azóta már az ötödik albumuk, és már a Metal Blade égisze alatt, ami általában azért jót jelent. Egyszerűen nem értem, miért nem figyeltem fel már rájuk korábban, mert itt bizony minőségi anyagról van szó, és közel nem azonos az, amit hallok azzal, amit elképzeltem, illetve vártam. A zene tulajdonképpen többnyire a death metal különböző elemeit olvasztja egybe, sok grindos durvulással, de egészen eredeti módon találni itt hagyományos metal elemeket is, többnyire a keményebb, komplex US power vonalról. Összhatásában nézve egy elég durva, komplex, sok váltással tarkított zenéről van szó, ami mégis valahogy egyszerűen hallgattatja magát.
A produkcióra egy szavam sem lehet, minden hangszer tisztán és kellő erővel szól, ráadásul a hangszeresek is igencsak értik a dolgukat, erről leginkább a komplex témák, pontos váltások és a remek szólók tanúskodnak. Tulajdonképpen nyoma sincs a német death zenekarokra jellemző ötlettelenségnek, ez azért szerencsés dolog. A lemez maga 42 perc halálpontosan, de olyan gyorsan lemegy, hogy az ember akaratlanul újra lejátssza, mert egyszerűen kellemes hallgatnivaló, a különböző stílusok tökéletesen keverednek, a témaváltások remekül illeszkednek egymáshoz, és amikor épp leülne az anyag, mindig jön egy meglepőbb megoldás, vagy egy színvonalas szóló, amiből szerencsére több is van a lemezen.
Ha ki kellene emelnem dalokat, igen erősnek tartom a címadót, a Bitter Thoughts-t, illetve nagyon jó, sodró témája van a New Mechanic Human Phenomenae-nak is, a Nihil pedig a személyes favoritom a lemezről. Amit ilyen anyagoknál hiányolni szoktam, az a Reconquering The Pitnél a helyén van, abszolút megdörren az anyag, dübörög a megfelelő hangerőn, ahogy kell, a szomszédok fognak örülni.
Hogy ne csak a jó oldaláról írjak, pár hibát is megemlítenék. Sajnos - azon kívül, hogy jó anyag - nem tudok róla túl sokat írni, mert a 42 perc egyszerűen lepereg, és utána nem marad meg bennem sok, csak azt tudom, hogy ez bizony jó volt. Ez bizony tipikusan az a lemez, amit letöltesz, archiválod és eszedbe sem jut, hogy magát a CD-t is megvedd, egyszerűen azért, mert hallgatás után nyom nélkül kiürül a szervezetből, olyan mint egy egy éjszakás kaland, tudod, hogy óriási volt, de nem hívnád fel a csajt, mert komolyabban nem akarod megismerni, hiába egy bombázó. Nem tudom miért van ez így, de az tény, hogy nem nagyon hiszem, hogy gyakran elő fogom venni a későbbiekben. Tudom, hogy ez egy ellentmondás, hiszen a jó anyagokat az ember többször is meghallgatja, de ez valahogy nincs így a Lay Down Rottennél.
Egy komplex, durva zenéket is kedvelő embernek ez a lemez abszolút telitalálat, és ha meghallgatja a lemezt, talán megbocsátja nekem a cikkben említett ellentmondást. Érdemes időt hagyni neki, talán megszolgálja a bizalmat, de ha meghallgattad, nem biztos, hogy te is visszahívnád a csajt, ha érted mire gondolok. Ha nincs igazam, annak csak örülni fogok, mert valahol ez mégis egy színvonalas, kiváló anyag, így a pontszám is ennek megfelelő.
