Shock!

Az élet nem a születéssel kezdődik. Nincs igazi kezdet, csak egy pont, ahol részese leszel egy titokzatos világnak, az élet misztériumának. Talán nem emlékszel az igazi otthonra, de mióta elhagytad, időnként vissza-visszatér az emlék a melegről, a nyugalomról, a békéről, az anyaméhről. A belső hangot elnyomhatja a világ zaja, de mindig hallod, mindig érzed, mélyen belül ott van valahol.

A születés. A szív halk és lassú ritmusa felgyorsul, a lélek zenéje elhalkul és berobban a külvilág, a káosz. Akkor és ott érthetetlen és ijesztő, de később érzed és érted, megérted, még akkor is, ha az elme nem tud mindig úrrá lenni ezen a zajon, ezen a döbbenetes zűrzavaron.

A világ hangja, a zajok, a színek, a szagok digitális őskáoszként kavarognak az agyadban, az értelmezés mindenkinek mást és mást eredményez, de ami létrejön az a te világod és csakis a tiéd. Egyedi és megismételhetetlen. A virág, amit látsz, szagolsz, tapintasz, mindenkinek mást és mást mond és mutat. Ez a kettős mérce kitörölhetetlenül beléd ivódik, a tudatod időről időre emlékeztet, az élet mindig egyedi csodákat hoz létre.

Megálltál valaha megcsodálni az élet megdöbbentő szépségét, komplexitását és mégis ijesztő egyszerűségét? Talán soha, de ha tudatosan nem is tetted még, a világ azért formál és átformál, a saját képére, a béke és nyugalom, a lélek hangja csak pillanatokra tör elő, mert mindent elnyom az, amit látsz, hallasz, tapintasz és érzel. Egyik pillanatban a káosz, ami úrrá lesz rajtad, egy másik pillanatban, ha magadba nézel, ott a nyugalom, a szépség, a zene. A halk lüktetés ritmusa minden sejtedet átjárja, de csak pillanatokra, oda vissza már nem térhetsz, de az igazi békét csak magadban találhatod meg.

A zene, amit hallasz, nem adhat választ problémákra, gondokra, kérdésekre, csak vezethet, kézen fogva, megmutathat dolgokat, de be nem avatkozik. Mint egy folyamatábra, egy diagram, csak támpont, szemléltető eszköz. Mindenkinek mást és mást jelent. Mint az élet. Ilyen lehet a világ egy csecsemő szemével. Nyitott szemmel, füllel és szívvel káosz, zaj és félelem, de belül ott a menedék.

A zene olyan, mint amit akkor és ott láttál és éreztél, kettős lüktetés. Csak próbáld meg. Csukd be a szemed, nézz mélyen magadba, majd nyisd ki. Mint az alvás, az álom és az ébrenlét örök ritmusa. Pedig csak a szemed csuktad be és nyitottad ki, az elme sosem nyugszik. Ahogy telik az idő, és a homokszemek lassan leperegnek, egyre többet értesz, és egyre könnyebb lesz visszatérni a kezdethez, vagy még inkább ahhoz, ami a születés, az ősrobbanás előtt volt.

A haldoklónak mindez már az utolsó emlék, de te még átélheted. Egyszerű a képlet. Figyelj oda a belső hangra, ne csak nézd, hanem lásd is, érezd, éld, éld át, értelmezd és alakítsd. Az igazi önmagad a legnagyobb kincs, amit valaha birtokoltál, minden más, vágyak, álmok csak az elme játékai, hamis ragyogásuk vonz és taszít, te is tudod, amit a legjobban szeretnél, talán sosem létezett, elérni nem fogod soha.

Állj meg egy pillanatra, nézz körül a belső szemeddel, és olyan dolgokat láthatsz meg, ami egyébként a világ robajlása mellett láthatatlan.

Az élet egy csoda.