Ha a Cult of Luna legújabb, negyedik albumát egy szóval kellene jellemeznem, azt mondanám róla, hogy monumentális. Sosem voltak éppen az a zenekar, akiket mondjuk esküvőre hívnék a násznép szórakoztatására, de ez a legújabb lemez az eddigi súlyosságot is felülmúlja. Hét szám, ezekből négy is meghaladja a tíz percet, rá kell készülni az élményre.
A Cult of Luna az utóbbi években magát önálló stílusirányzattá kinövő poszt-rock egyik legjelentősebb tagja. Az ide sorolt zenekarok (Isis, Red Sparowes, Pelican, Jesu) közös jellemzője, hogy dalaik nem a szó szoros értelmében vett riffekre épülnek, a kompozíciók inkább zenei tájképek, amelyekben gyakran ének sincsen. A gitárok pótolják az éneket, a témák végtelen fokozásával, ismétlésével vagy ezek keverésével építenek fel általában kevéssé vidám, de nagyon erőteljes hangulatot. A Cult of Lunában van ugyan ének, de alárendelt szerepet játszik, inkább a hangulathoz alkalmazkodó kántálás és fojtott üvöltés a jellemző, a hangsúly nem ezen van.
Képzeljünk el egy gótikus katedrálist, aminek hatalmas tartópillérei mellett kis porszemnek érezzük magunkat, miközben feltekintünk a tornyokra. Valami ilyesmi zenét játszik a Cult of Luna, ha nagyon tömören akarnék fogalmazni. Az előző, Salvation című albumuk karakterétől távolodtak, azt is mondhatnám, enyhe stílusváltást hajtottak végre önmagukhoz képest. Nem kell megijedni, nem fogunk holnap rájuk ébredni kedvenc kereskedelmi rádiónk reggeli műsorában. Továbbra is rendes metal, amit játszanak, a dalok azonban sokkal kevésbé önállóan megálló szerzemények, az albumnak kifutása van, a számok egy határozott végpont felé közelednek. Egyszerre szomorú és monumentális, melankolikus és átütő zenét készítettek, nem annyira, vagy inkább nem „úgy" brutálisak, mint korábban. Talán az Isishez közeledtek hangzásban és a dalok felépítésében is – a legpozitívabb értelemben – miközben megőrizték a rájuk jellemző dallam- és hangzásvilágot. Kiemelkedő szám a „Finland" és a „Back To Chapel Town" – esszenciális poszt-rock szerzemények.
Technikailag nem mondható bonyolultnak az a zene amit játszanak, a dalok viszont nagyon mély érzésvilágot mozgatnak meg. Van valami megfoghatatlan atmoszféra, ami csak árad és árad a számokból, mint egy hömpölygő folyam, ami magával ragad, nyugalmasabb pillanataikban a Mogwait idézik. Néha egyébként mintha túlzásba is vinnék az atmoszféra megteremtésének folyamatát, az utolsó tétel ugyan szintén zseniális – „Dark City – Dead Man"- de tizenöt perces hossza kissé próbára teszi az embert.
Hét nap alatt vették fel a lemezt, ami valami elképesztően rövid idő ahhoz képest, ahogyan a cucc szól. Az autentikus hangzás eléréséhez, és hogy persze a megfelelő hangulatba kerüljenek, egy nyolcszögletű faházban vették fel a lemezt egy svéd erőségben, ahonnan az ablakon kinézve alkalmanként Wicca-boszorkányok táncát is láthatták.. Aki látta a Blair Witch Project című filmet, annak lehet némi képi fogalma erről a dologról, ez szűrődik bele a zenébe is. A nyilatkozatok szerint a sietség arra is szolgált, hogy minél kevésbé legyen túlcsiszolt a hangzás, túlmunkált az album. Ez sikerült is nekik, pályájuk eddigi legerősebb lemezét tették le az asztalra – a 2003-as The Beyond mellett - mivel már említettem, enyhe stílusváltást hajtottak végre.
Hozzá kell tenni, hogy szépsége ellenére az album nem könnyű falat. Nem lehet egymás után kétszer jó érzéssel végighallgatni. El kell tenni pár napra, aztán ha újra felkészültünk, csak hagyni kell, hogy a hangkatedrális fölénk magasodjon.
