Shock!

Rengeteg felesleges, sok tűrhető, néhány jó, és nagyon kevés kiváló lemez jelenik meg úgy általában véve, igazán különleges pedig talán ha hizenöt-húsz évente egyszer. A David Bowie (fekete)hattyúdalává vált Blackstar ezen a nyomorúságosan sötét égbolton olyan, mint egy száz évente visszatérő üstökös, amely nappali fényességet hoz magával, és bárki szerencsésnek mondhatja magát, ha életében sikerül legalább egyszer elcsípnie a szemkápráztató jelenséget.

A folyton változó, kiismerhetetlen zenei ikon január 10-ei halála jócskán felfokozta a legenda utolsó, huszonötödik lemeze körüli felhajtást, épp ezért nem volt könnyű tiszta fejjel megítélni a fekete csillagos korongot. Hasonló esetben törvényszerű, hogy mindenki megengedőbb, és nem is annyira magát a zenét, mint inkább az előadót  értékeli, és kivetíti a teljes munkásságot a szóban forgó lemezre, ami végül érthető módon hozsannázásokban csúcsosodik ki. Bár nyilván előttem sem volt ismeretlen Bowie zenéje, de olyan igazán nagy rajongónak se vallottam magamat soha. Ami miatt a brit géniuszt mégis zseninek találtam, az a párját ritkító dac volt, amivel mindig is a saját útját járta, s bármerre is indult, végül mindig valami maradandóval gazdagította az egyetemes zenei katalógust. Bowie határok nélküli alkotóstílusa a szememben leginkább Miles Davis felfogásához állt a legközelebb, s a Davis által a saját zenéjére használt „social music" megnevezés bőven ráillik Bowie munkásságára is, annyira kategóriákon felül áll.

Sok mindenre számítottam a Blackstar kapcsán, de a nyitó címadó dal akkora meglepetést okozott, hogy napokig nem is jutottam tovább a lemezen. Elborult, szürreális, bizarr, komplex, hipnotizáló; rengeteg jelző jutott eszembe ezt az epikus méretű szerzeményt hallgatva, és mind a mai napig, minden egyes hallgatással képes elemi erővel hatni rám. Ebben a majd' 10 percben tényleg van minden, nem is lehet ráhúzni egyetlen konvenciózus stílusmaskarát sem. A Tool hasonlóan elvont mozgóképeit idéző klippel tökéletessé kerekített Blackstar olyan, mintha Bowie először atomjaira robbant volna szét, hogy aztán a zongorán, szaxofonon, dobon és még ki tudja, mennyiféle egyéb hangszeren keresztül, azokat egyfajta csatornaként használva a hangfalak mögött, más formában lényegüljön újjá. Az énekes már ezzel az egy dallal lealázta a ma progresszívnek nevezett szcéna 99 százalékát, pedig a sötét utazás épphogy csak elkezdődött.

Látszólag könnyedebb felfogásban íródott a már korábbról ismert 'Tis A Pity She Was A Whore, amely popos lüktetése ellenére nem kimondottan tánctérre való darab, van benne valami elfojtott izgatottság, mintha Bowie maga sem akarná elhinni, hogy vége az útnak. A hátborzongatóan gyönyörű Lazarusban aztán mégiscsak rákényszeríti magát arra, hogy szembenézzen az elkerülhetetlennel, és valahogyan elfogadja azt. A dalhoz készült klip az egyik legmegrázóbb film, amit zenész valaha készített, főként azért, mert egyszerűen minden képkockája igaz, arról már nem is beszélve, hogy a Blackstar videójához hasonlóan ez a klip is hemzseg a zenész életművére tett utalásoktól.

Másik, korábbi szerzemény a Sue (Or In A Season Of Crime), amely leginkább a kései King Crimson morózus, jazzes art rockjára emlékeztet. Bowie éneke kísérteties, mintha már a ködvilágból szólna hozzánk fátyolosan túlvilági hangján. De még ebbe a gyászos környezetbe is befért némi játékosság a Girl Loves Me-val. Ezt a darabot hallgatva szinte érthetetlennek tűnik, hogyan válhatott Bowie-ból mainstream nagyágyú, hiszen olyan nehéz fogást találni a zenéjén, annyira semmi máshoz sem hasonlítható, márpedig az ember általában azt preferálja, ami megnyugtatóan ismerős a számára és előre bedobozolt. A legtöbben egy búcsúdalt talán valahogy úgy képzelnénk el, mint amilyen a Dollar Days: akusztikus gitár teremti meg az édesbúsan melankolikus miliőt, ahol a dobok is lágyan verik a szellőritmust, Bowie maga pedig úgy dalol, mintha valami altatódalt dúdolna, miközben egy kora esti mezőn sétál, az épp alámerülő bíborszín Napkoronggal az oldalán. A dal végül szépen átfolyik az I Can't Give Everything Awaybe, amely az örökös aggodalomtól, megfelelési kényszertől megszabadult ember legvégső megnyilvánulása, a legeslegutolsó lélegzet, amely egyben az emberi élet egyetlen igazán szabad pillanata is.

Ritka egy madár a Blackstar. Eleve nem túl gyakorta esik meg, hogy egy haldokló zenész tudatosan készítse el életének utolsó lemezét, de olyanra sem nagyon emlékszem, hogy egy ilyen borús hangulatban született zene ennyire ihletett lett volna. Persze, a halál, a végső nagy sötétség közelsége végig ott lengedezik a fekete mélységbe révedő dalok felett, és hát az elmúlással soha nem könnyű szembesülni, de a Blackstar emellett egy sokmindent megélt ember legteljesebb lenyomata, ami ugyanakkor mégis inkább csak egy kirívó személyiség elnagyolt vázlata.

Az elmúlt több százezer év során megszámlálhatatlanul sok ember morzsolódott már le az idő folyton őrlő malomkerekén, de ehhez képest csak roppant kevesen éltek annyira szabad és teljes életet, mint David Bowie. Épp ezért örülök, hogy életemben elcsíphettem egy ilyen ritka jelenséget.