Rögtön a legelején leszögezném: nem kívánom megjátszani a nagy Démonúr tudort, mivel ezidáig a srácok pokolbéli víg napjainak mindösszesen első fejezetét (Adventures In Hell Part I.) ismertem, ez alapján pedig – hát hogy is mondjam?... - nem lettem a csapat feltétlen híve. Persze tudom, hogy kik ők és mit csinálnak, koncerten is elcsíptem már őket, de azért jól elvoltunk egymás társasága nélkül.
Aztán idén tavasszal végül csak elért a boltokba a pokolban kovácsolódott harmadik lemez. A hosszú csúszás szappanoperába illő történetét (főszerepben: Olaf Lenk) most hagynám, a sztorit már úgyis hallotta mindenki, ha meg nem, akkor minimális utánajárással megismerheti. Inkább nézzük a Hellforgedot.
Aki nagy zenei megfejtésekre, bizarr kísérletezésre vadászik, az a Demonlord háza táján igen rossz helyen jár. De ez nem is baj. Sőt, nekem kimondottan szimpatikus, hogy Jurásek Balázsék nem kívánják megváltani a világot, inkább kitartanak amellett a leginkább germán jellegű power/speed, néhol Maiden, még néholabb Saxon beütésű metal muzsika mellett, amivel anno feltűntek. Ez az anno pedig 1997-ben volt, s azóta a démoni sereg tagsága változatlan, ami megint csak egy olyan dolog, ami minden tiszteletet megérdemel. Továbbra is maradtak tehát a hol galoppozó, hol turbo tempóban nyomuló gitártémák, himnikus refrének, megtekert, technikás szólók, valamint a jó öreg kétlábdob. Vagyis minden van, ami régen is volt, csak nyakon öntve egy nagy adag rutinnal. A zenészi teljesítménnyel ennek megfelelően nincs is gond, Balázs énekhangján pedig nem szeretnék túl sokat lovagolni, úgyis megteszik ezt helyettem elegen. Tény, hogy azért lehetne jobb is, de a lemez közben folyamatosan hozzászokik az ember füle (már ha korábban, például a Helltrust idején ezt még nem tette volna meg), és csak néhol igazán zavaró hangterjedelmének korlátozottsága. Ráadásul szerintem az Adventures óta dallamérzéke is rendesen feljavult. Igaz, volt is honnan.
A borító tetszik, bár sok fogalmam nincs róla, hogy mit ábrázol. Talán a pokol kapuját, amin egy kitörni vágyó, tébolyodott démon három szörnyűséges karmát belevájva három sebet ejtett. Vagy egy fémvödröt, amibe egy rozsdás kés segítségével három csíkot véstek. Ennek megítélése asszem attól függ, hogy kibe mekkora költői hajlam szorult. Aztán a hangzás: nem mondom, hogy ettől fognak a szülők féltve őrzött kristálypoharai szétrobbanni, azonban teljesen megállja a helyét, jó fémes – kivéve a dobokat, amik időnként elég gépiesen pattognak, legalábbis az én fülemnek.
A Cheap Salvationnel rögtön belecsapnak a jóba, lendületes, gyors darab, kicsit integet belőle a Maiden, de nem baj, számomra a tradicionális (ejtsd: trú) metalt elsősorban úgyis a Vasszűz jelenti. A Lay Of The Folly már kicsit lassít a tempón, dallamosabb gitártémákkal, „indulunk a végső ütközetre"-hangulatú együtténeklős refrénnel. A Return To Nowhere elején Balázs sikkant egy kisebbet, amitől rögtön összerezzentem, aztán csak megtetszett ez is, reszelősebb gitárjainak, és szinte azonnal rögzülő refrénjének köszönhetően. A Murder One-ban aztán Jurásek Úr is erőn felül teljesít, a sejtelmes kezdést követően erőteljesen danol a szintén fülbemászó refrénnel bíró nótában. Ez is lett az egyik kedvenc, nem utolsósorban Világi Zoli impulzív dobjátékának köszönhetően.
Már épp lepődtem is meg, hogy mi történt, minden szám bejön, amikor megérkezett az a darab, amitől mindig véresre vakarom a bal karomat: Kill The Lord névre hallgat a drága, és már a szvinges kezdés sem jött be, de aztán olyan borzasztó kocsmametál hangulata lett az egésznek, hogy egyből lelohadt a jókedvem. A közepén felbukkan még benne szaxofon is, elfújják szépen a fő témát, ez egy ska lemezen biztos nagyon fasza lenne, itt viszont gáz – mondom ezt annak ellenére, hogy imádom a szopszofon hangját. A következő The Relic (Evil Haunting) és az öndefinitív Demonlord sajnos csak átlagos tételek, nekem elég klisésnek is tűnnek.
A Kovács Gábor másodgitáros szerezte, gyorsabb és visszafogottabb részeket agyasan variáló Payback Time aztán helyreállítja a renomét, mindkét gityós szólózik egy jót, majd jön a kötelező lírai: Find A Goal. Nem egy szerelmes nóta (a szövege legalábbis egyáltalán nem „szeretlek, nézem a fényképedet, nagyon hiányzol, és zokogok"-típusú), Nagy András teker egyet, vannak benne vonósok is, hangulatos. Érkezik a Morphing Into Real, ami mintha frissebb témákat is tartalmazna, a két gitár összjátéka baromi jó, úgyhogy nekem ez a favorit. Van még a The Piper Is Back, kicsit megint csak laposabb, de azt a menetelős témát a „No, there is no chance..." alatt azért elcsípték.
Az ítéleten végül elgondolkodtam, azonban sosem adok részpontokat, így most fölfelé fogok kerekíteni. Tisztában vagyok vele, hogy az is belejátszott a pontszámba, hogy én elég kevés hasonló zenét hallgatok, nyilván ha éjjel-nappal power/speed bandák lemezei dübörögnének itthon, valószínűleg sokkal jobban kiszúrtam volna a hasonlóságokat, esetleges hibákat. Így viszont a jó öreg „változatosság gyönyörködtet"-effektus lépett fel, úgyhogy ennyi.
