Shock!

Derek Sherinian nevét a vájtabb fülűek már keresett stúdió- és színpadi zenész korszakából ismerhetik (Alice Cooper, Kiss és egy rakat egyéb), de a nagyközönség igazán a Dream Theaterbe történt belépése óta tudja, kiről van szó.

Személy szerint azon sokak közé tartozom, akik szerint Derék barátunk kábé annyira illett a Dreambe, mint a mezei büdöske a rózsacsokorba, vele kirándult a csapat egy jóval kommerszebb, slágeresebb, de jellegtelenebb zenei világba, elvéve a Kevin Moore által képviselt egyedi, leheletfinom árnyalatokat. Ez is közrejátszott abban, hogy kevéssé követtem hősünk Dream utáni életútját és nem fogott el borzongás a promo CD kézbevételekor sem. Aztán kellemesen csalódtam mégis.

A népes vendégsereg, akik nevükkel emelték a lemez fényét (jaj, de Fábrys lett, sebaj) ígéretesen hangzott, aztán az első, három tételes dalban máris Malmsteen bácsi übervirgái mostak le a székről. A gitárvirtuóz saját lemezei kezdenek kifulladni mostanság, de itt egy progresszív, keménykötésű zenei alapra kerültek rá a jellegzetes neoklasszikus szólói, rendkívül izgalmas zenei elegyet alkotva. A hármas trackban kedvenc gitáristenem, Zakk Wylde bukkan fel a hihetetlenül jellegzetes, harapós, imádnivaló, zakkwylde-os riffjeivel, amik itt is egy furcsán húzós prog metal alapot erősítenek. A dal egyébként a Nightmare Cinema címet viseli, szarkasztikusan utalva a Dreamben töltött időkre. A négyes dal egy progresszív és jazz elemekkel megtűzdelt nyugis, ám szép tétel a Toto gitáros Steve Lukatherrel, aki anyabandájában rég gitározott már ilyen szépen, ízesen és fantáziadúsan.

Nem sorolom a dalokat, szükségtelen. Sokszínű progresszív instrumentális zene ez, melyet mélyen meghatároz a billentyűs-dalszerző egyénisége, ám a különböző stílusból érkezett vendégek minden nótának egyedi ízt adnak, ezáltal az egész lemezt megfűszerezve egy különleges plusszal. Csak nyálcsorgatás végett, a fent említett három úron kívül íme pár önmagáért beszélő név: Al DiMeola flamenco gitáristen, Tony Franklin és Billy Sheehan bőgősmágusok, Simon Phillips ősdobosguru...

Baaaaazzzz, most megy a nyolcas dal, a Sweet Lament, ami eddig is emlékeztetett valamire, no, rájöttem: a Scenes című Marty Friedman lemezen indul majdnem tök ugyanezzel a gitárdallammal az egyik szerzemény. Jaj. De fogjuk rá, hogy Derek mester nem hallotta még azt az albumot.

Úgy prog a lemez, hogy közben maximálisan hallgatóbarát, tele dallamokkal, húzós alapokkal, nem pedig elborult hangszeres villogást kell itt elképzelni. Asszem Derek minden Dreames "bűne" meg van bocsájtva és tőlem felveheti azt a ronda átlátszó fekete csipkeingjét is, amit úgy utáltam a pesti Dream koncerten. Ezzel a lemezzel ezek a dolgok is el van feledve. Ámen.