Shock!

A német Disillusion ritkán szól, de akkor velőset. Majd tízéves „embrionális" időszakuk után 2004-ben megjelentették a lécet azonnal iszonyat magasra rakó debütalbumukat (Back To Times Of Splendor), aztán hamar jött a tüskésebb második mű (Gloria) is. Ezt viszont egy tooool hosszú szünet követte. A tizenkét csendes évet tavaly törték meg az Alea című, főként atmoszférikus oldalukat képviselő visszatérő dallal, ami egyrészt nagyon jó jel volt, másrészt az egyszeri rajongó azonnal többet akar. A közösségi finanszírozással készült harmadik lemezre 2019 őszéig kellett várni, és hadd szögezzem le azonnal, hogy nem csalódtam. Sőt...

The Liberation a címe az első lemez koncepcióját folytató műnek, és tényleg ugyanaz a doomos-romantikus-filmzeneszerű atmoszféra uralja, csak érettebb és maibb formában. Adja magát, hogy a Shock! hasábjain korábban megjelent interjúkhoz nyúlva folytassam a sort. Ha az első lemez – mint azt Andy Schmidt mindenes-főnök anno megfogalmazta - „...olyan, mint egy folyó, amelyik festői tájakon keresztül halad át, néha furcsa kanyonokon keresztül robog át erőteljesen, néha hatalmas szikladaraboknak ütközik, máskor meg csodálatos zöld völgyeken keresztül folyik tova", a második lemezen pedig – a dobos Jens szavaival élve – „elért a nagyvárosba (...), ott a város zsongása, de akár egy éjszakai séta az utcákon, és persze ott a lepusztult iparvidék", akkor most a sziklák tarkította, késő-őszi színekbe öltözött hegyvidék vakítóan fehéren csúcsai adják a hátteret, és immár fenyegetően ropogó gleccserek és váratlanul lezúduló hótömegek között lavírozunk. Persze, hogy erre rátesz a kora novemberi hangulatom is, de a lemez köré kerített jeges-kékes vizuális koncepció és a télre utaló címek/szövegek sem véletlen vannak.

Még mielőtt végleg elvesznék az alpesi mezőn a tél első leheletétől megdermedő havasi gyopárok kristályos szirmain megcsillanó alkonyi napfény Szarka Joseph-i körmondatában, nézzük a tényeket! Az egyórás lemez hét (azaz inkább hat) tétele közül három is 12 perc felett jár, szóval tényleg bányászlámpával kell alászállni, ha ki akarjuk ismerni a dalfolyamokat. A stílust tekintve a legjobb támpontok a következők: a még hörgős Opeth, a már álmodozó Tiamat, a nem túl gyászos My Dying Bride, a szellősebb The Ocean és a dallamosodó Gojira esszenciája, ami az albumcímnek megfelelőn szabadon áramlik, fortyog és örvénylik, majd egyszer csak kisimulva ringat, mielőtt újra fullasztóan rád rakódik, majd hirtelen felemel..... Kell ezt még magyarázni?

Az intróként funkcionáló, akusztikus gitárral induló The Waking Hours azonnal az Opeth Still Life körüli lemezeit idézi, az utána érkező Wintertide pedig mindent felsorakoztat, ami a későbbiekben szembejöhet, és amiért a német zenekar ott szerepel a legnagyobb kedvenceim között. A Disillusion-re korábban is jellemző, de a Gojira esetében is felbukkanó fojtott riff-folyamra Andy először a tiamatos Johan Edlund orgánumát (és akcentusát) idéző hangján mesél, majd kiabálósabb énjét is előszedi. Jön és már múlik is egy kis klasszikus Lake of Tears pillanat, aztán szinte szimfonikus death-black irányt vesz a zene, súlyosodik minden szinten, és tényleg a téltől rettegő, az ódon fák gyökerei között vackot bélelő apró rágcsálónak érzem magam, miközben hallgatom. A hangzás viszont végig kristálytiszta. (Mint az alpesi hegyi patak, aminek a felszíne kellemesen fodrozódik, de a meder alján csikorogva feszülnek egymásnak az évezredes titkokat őrző kavicsok – mondaná a bennem lakozó Uzseka Norbert). Iszonyatos tere van a zenének, a produkció és a hangszerelés százpontos, és a nyolcadik percnél érkező leállós részben egymásra úszó foszlányokban teljesen el lehet veszni. Ez különben totális A Deeper Kind Of Slumber-pillanat, imádom. A dal vége persze újra lavinaként omlik a hallgatóra, és a következő The Great Unknown thrashes-szövegköpködős eleje sem kíméletesebb. A zaklatott részeket viszont egy áradó refrén oldja, és ez a dinamikai apály-dagály szinte minden dalra jellemző. Nagyon jó fejlemény, hogy a lemezen mesteri gitárszólók hallhatóak, pl. a monumentális címadó tételben is, ami az azóta klasszikussá érett debütlemez hangulatát hozza vissza, egyértelműen jelezve, hogy az akkori történet folytatásához van szerencsénk. Andy énekesként pont annyit vállal, ami még jól áll neki, hangszál-akrobatizmus helyett a változatosság a fő ismérve, és tényleg mindent felvonultat, a delejező suttogástól a démoni acsargáson át a Pink Floydos énekig, mint a Momentary-korszakos Gilmourt megidéző Time To Let Go-ban.

A záró The Mountain címéhez méltóan egy muzikális röghegység, a sejtelmes zongorából enyhe Type O-utánérzéssel mászik elő egy pincemély és vontatott riff, ami váratlanul a lemez legvarázslatosabb refrénjévé terebélyesedik, viszont mielőtt ez majd újra visszatérne, egy olyan leállós részen kell keresztülvergődnünk, amihez csak a MDB The Cry of Mankind dalának vége fogható. Igaz, itt a hegytetőn nincs hajókürt és bálnaének, de van minden egyéb ától cet(t)ig: sejtelmes szélzúgás és szívdobogás, halk zongora, de még rézfúvósok is. Aztán valahonnan előmászik egy riff, ami először főleg Katatonia, utána meg inkább kakofónia, de ez készíti elő a terepet a lemez legszebb szólójának. A gitár először a Wintertide egyes dallamait idézi meg, utána pedig a dalt megkoronázva és egyben le is zárva újra visszahozzák az örvénylő folyókról mesélő csodás refrént. És vége.

Mivel mindezt real-time üzemmódban írtam, a lemezt hallgatva, és az az előző mondat pontjával véget ért, nem is szaporítom tovább a szót. Remélem, hogy az ilyen alkotásokra fogékony olvasók már az első mondatoknál benyomták a neten hozzáférhető dalokat, és nem kell az eddig fel nem használt jelzők után kutatva újra leírnom, hogy miért a The Liberation a 2019-es év (egyik) (legmonumentálisabb) lemeze. Nem is sejtettem, hogy mennyire hiányzott egy ilyen zenét rejtő anyag, amíg meg nem érkezett.

(Zárójeles toldalék: első felindultságomban kicsit vacilláltam a maximális pontszámon. A szépséges könyvformában megrendelt albumhoz tartozik egy audio-kommentáros korong is, amitől valamiért nagy „insider" titkokat vártam – például a történet bizonyos szintű kibontását –, ám ehelyett Andy bácsi kellemes baritonja csak ritkán zökken ki a „jó sokáig írtuk a lemezt.... itt jön a kedvenc dallamom.... ez itt egy klassz riff, szeretem élőben játszani" jellegű „kötelező" témákból. A lemezkészítést anyagilag megtámogató rajongók ezen felül még egy letölthető, félakusztikus extra dallal is gazdagodtak, ami viszont elmarad a lemez színvonalától, de hangulatilag sem illik teljesen bele szerintem. Ezek miatt a lemezt értékelve pontot levonni viszont kb. olyan lenne, mint azért haragudni a fagyis nénire, mert az általam kért gombóc tetejére nem kanalazta ki azonnal az egyetlen málnaszemet is a tégelyből...)