Shock!

Nemrég egy munkám során Németország nevezetességeit fordítgattam, és most már bánom, hogy Lipcse városánál nem véstem vastagon oda a Disillusion zenekar nevét is. A kissé szerencsétlen módon évek óta nagyrészt trióként (állandó bőgős nélkül) alkotó csapat már első lemezével – Back To Times Of Splendor – is kivívta a szakma és a rajongók elismerését.

Az egyszerre agresszív és szépséges, kórusokkal és felemelő dallamokkal tűzdelt, valahol a death metal környékén gyökerező muzsika nagy reményekre jogosított fel a csapat további munkáját illetően. Aztán jött a Gloria c. kettes lemez. És izé...

Szóval tessék nagyrészt elfelejteni az első lemez világát. A váltás olyan szintű, mint amikor a My Dying Bride a Like Gods Of The Sun dark-doom-gót alapműve után megcsinálta a 34.788%...Complete experimentalizmusát. Vagy amikor a Paradise Lost a Draconian Times után kijött a One Seconddal. Utólag mindkét albumot korszakalkotónak könyveltük el, ám annak idején sokan kétkedve fogadták a járt út elhagyását – mint én is.

A fő csapásirányváltás a Disillusion második lemezén is az, mint a fenti csapatoknál volt: a Gloria sokkal modernebb, nagy rakatnyi elektronikát és samplert felvonultató album lett, mint elődje. Bár régebben is flörtöltek már loopokkal, zajokkal – pl. Alone I Stand In Fires – de most nagyon határozottan felvállalták ezt az irányt, és szükséges vagy 4-5 hallgatás, mire ráhangolódik az ember.

Az igazán nagy ijedtség a kezdő dalnál kerített hatalmába, mivel a vonósokkal és puttyogással indító The Black Sea sajnos egy csipetnyivel több Rammstein ízt kapott, mint az egészséges lenne. Az indusztriális hangulat a monoton alapriffre érkező torzított szövegmondás miatt már adott, és minden igyekezet ellenére kikönyököl a németes kiejtés is – persze mindez azért nem akkora katasztrófa, hiszen a női énekkel megspékelt refrén már telitalálatnak bizonyul. Andy Schmidt szerencsésen levedlette a Vurtox művésznevet, és az egyszerűségében nagyon találó borítóban már csak Schmidtként szerepel – a zenekari fotón kinézete alapján pedig simán neki ítélném a Mephisto-remake főszerepét.

A második Dread It már az előző lemezről is ismerős jegyeket mutat fel – ilyenek pl. a fifikás dallam-riffek, amelyek újra és újra előbukkannak, és egyaránt lehet fütyörészni, bólogatni, zúzni avagy táncolni rájuk. A dal hangulata alapján konkrétan ráfért volna a Tiamat – A Deeper Kind Of Slumber lemezére, kivéve a bombasztikus refrént, ami talán az első olyan dallam a lemezen, ami velőig hat. A klipes Don't Go Any Further tökéletes elektro-metal, nagy elszállós-monológos leállásokkal, a refrén pedig szintén merít megalomániás honfitársaik kelléktárából – a végén éteri zúgással, női sikollyal, helikopterrotorral és robbanással fűszerezve.

Az Avalanche címével ellentétben nem borul az arcunkba, hanem végig megmarad repülős, wave-es alaphangulata. Itt kiderül az is, hogy Schmidt azért nem egy prog-rock torokakrobata, és inkább fekszenek neki a mélyen elbúgott sorok, mint a magasra kanyarított dallamok. Ellenben a lavinás dallal a lemez végén található Lava tényleg fortyogó folyamot idéz szénné torzított gitárjaival – viszont pár horzsolóan ismétlődő riffen kívül sok felidéznivalót nem ad. Hasonlóan hozzá az Aerophobic trance-technója sem állja meg önállóan a helyét. Ezek amolyan hangulatkeltő elemek, amelyek nélkül nem lenne egész az album, bár engem inkább a skip gomb használatára ingerelnek, mint elmélyülésre.

VISZONT!!! A lemez kellős közepén ott figyel a címadó tétel, amihez foghatóval még nem találkoztam. A kezdő kórust a Saviour Machine-tól is kölcsönözhették volna a lipcseiek, az alá bemászó, darálássá fokozódó riffet pedig egy loopos versszak oldja, ahol Schmidt bácsi (aki mellesleg a gitárokért, bőgőért és billentyűkért is felel) ritmusos szavalása egyszerűen kitörölhetetlen. A refrénnél kb. eszem vesztem, hiszen megérkezik a kezdő kórustéma (Glóóóórííííááááá!), persze riffestül. Mindezt még fel és le is léptetik egy hangnyit – akármilyen egyszerű megoldásnak is tűnik ez, sosem bírom ki, hogy legalább 3x vissza ne tekerném ahhoz a részhez, ahol a gitártéma visszazökken az eredeti kerékvágásba, és a nyakam hatalmasat reccsenve veszi fel a tempót. A dalközép leállásának a harsona hangszín ad egy különös melankóliát, majd lassan aprítva visszatér a refrén, és Schmidt megint mániákusan ismétli rá az „it's war-like in the streetlight" sort. Már csak ezért a dalért is érdemes ismeretséget kötni a bandával, ha az itt felsorolt zenekarok bármelyike bejön és nem fanyalogsz a stílusidegen elemektől. A The Hole We Are In kezdetét egészen darálós death metalig fokozza a csapat – Jens Maluschka dobos igen nagyokat üt, még ha a dal alaplüktetését a sampler adja is.

A lemez egyik nagy slágere a Save The Past – Schmidt hangilag szinte Type O-s mélységekben utazik, a szerzemény pedig simán klipesélyes lehetne. (Persze kellene bele legalább egy bazinagy cirkuszi állat, hogy ne maradjon el a Tiamat Cold Seedje mögött.) A Too Many Cease Fires kezdő témájáról a török Pentagram/Mezarkabul és az izraeli Orphaned Land zenéje ugrott be – bár itt nem dominál az a napkeleti hangulat, de mégis amolyan csatába indulós lendületet áraszt. A refrén újabb királyság, Anathema vagy akár HIM rajongók is sorban állhatnak érte. A záró, csöpögős (azaz vízcseppes hangokkal tarkított) Untiefen révén pedig szépen megnyugszik a lemez, és fura utána újra a pumpáló kezdődalt hallgatni, amennyiben ismétlőn van a lejátszó.

Tény, hogy az előző album ismeretében vitatható a merész lépés ésszerűsége – már találkoztam olyan véleményekkel, hogy nem kellett volna „táncmetalos" irányba lépniük – de a csapat az év egyik legmeglepőbb és legösszetettebb lemezét szolgáltatta, amelyet kb. két hete legalább naponta egyszer meghallgatok – azaz a pontszám nem kérdéses. (Bár a technodalért zizit etetnék velük szívószálon át.)