Shock!

A Dool az utóbbi pár év egyik underground szenzációja a darkos vonalon, ugyanakkor a holland banda korántsem nyeretlen kétévesekből áll. A ritmusszekcióban a néhai The Devil's Blood két tagját, Job van de Zande basszert és Micha Haring dobost találjuk, Ryanne van Dorst gitáros/énekesnő szintén ismert arc volt a helyi színtéren, őket pedig két további gitáros egészíti ki Nick Polak (Gold) és Reinier Vermeulen (The New Media) személyében. A Summerland a banda második albuma, és csakis nagyon szépeket tudok róla mondani.

Bár hallgatgattam akkoriban is, a 2017-es Here Now, There Thenről nem írtunk – mindenre sajnos nem jut idő és kapacitás. A lemez azért persze enélkül is elég sikeresnek bizonyult, a folytatással pedig további növekedésre van kilátásuk, ugyanis szó szerint ellenállhatatlan a cucc. Már persze abban az esetben, ha vonzódsz a sötét, baljós, borongós rockmuzsikákhoz. A rock szócska elé végül is odatehetjük, hogy dark meg gót meg hard meg akármi, de ennek szerintem nincs igazi jelentősége, és szeretném is, ha sikerülne elszakadni végre ettől az állandó kényszerbeteg skatulyázástól, még ha értem is, miért érezzük folyton szükségét. Főleg, hogy a Dool például ledob magáról minden címkét, hiába markáns a csapásirány, amelyen mozognak.

Mindez azt jelenti, hogy párhuzamok ugyan fel-felrémlenek a zenéjük hallatán, de még ez is csalóka. A markáns női ének dominálta okkult, sötét, ám roppant dallamos muzsika hallatán az ember önkéntelenül is hajlik rá, hogy olyan nevekkel kezdjen el dobálózni, mint The Devil's Blood vagy Blood Ceremony, miközben a Dool inkább csak egyes részletek, hangulatok szintjén emlékeztet igazán ezekre. A The Devil's Blood borultabb, sötétebb, veszélyesebb volt náluk, másrészt sokkal markánsabban merítettek a '70-es évek klasszikus hard rockjából. Ryanne-éknél akkor már meghatározóbb a '80-as évek klasszikus darkos, new wave-es vonulata, amiből azt is kitalálhatod, hogy nem olyan fémesek, súlyosak, mint amilyen a Blood Ceremony volt régebben. Viszont ha szereted az említett kettőt, így is simán bejöhetnek, mint ahogy akkor is csak ajánlani tudom őket, ha mondjuk szívesen hallgatod a Beastmilket és utódját, a Grave Pleasures-t, netán tetszenének a Tribulation pókhálós, dohos, árnyékos-kísérteties hangulatai, csak zavar náluk a sok death/black-elem meg a torokmetszett ének.

Persze ha most azt hinnéd, hogy a Dool valami szépelgő, finomkodó, csipkekesztyűben eltartott kisujjú finomkodást vezet elő, ki kell ábrándítsalak: a banda kifejezetten harapósan, energikusan dörren meg (eleve három gitárral dolgoznak ugyebár), és ha az adott dal éppen azt kívánja, Ryanne szenvedélyes előadásmódja is a karcos oldalt erősíti. És ami a legfontosabb, írtak erre a lemezre néhány óriási dalt. Már a nyitó Sulphur & Starlight azonnal elcsábítja az embert sejtelmes gitárhangjaival és Ryanne kiválóan megformált énekdallamaival, hogy aztán a Wolf Moon fátyolos hangulataival végleg becsalogassanak a sűrű erdő félhomályába. Mire eljutunk a kirobbanó, a gitárfutamok szintjén határozottan heavy metalos refrénig, már nincs is esélyed kikeveredni a rengetegből... És ez nagyjából így megy tovább egészen a lemez végéig. A God Particle folyamatos feszültségével, majd ennek briliáns feloldásával kábít, a törékeny dallamokkal teli, fennkölten himnikus, gitárharmóniás fináléba torkolló címadó dal nyolc és fél percére pedig már első hallgatás után is hatalmas csúcspontként emlékszik vissza az ember. Az A Glass Forest a maga visszafogottságában is baljós, miközben még így is szép marad, a The Well's Run Dry gitáralapjai a The Cure-t idézik, de aztán beszigorítják, az Ode To The Future meg egy alternatív valóságban akár sláger is lehetne egészen a túlvilági középrészig. A legriffesebb Be Your Sinsben még egy gurgulázó, old school hammondos szóló is ott figyel, de a Dust & Shadow záró nagyeposza szintén a banda karcosabb oldalát mutatja, és a végére ez is egészen monumentálissá terebélyesedik.

Az elvitathatatlan dalszerzési képesség és Ryanne hangja mellett mindenképpen kiemelném a hangulatos gitárjátékot, amelyre az ember többször is felkapja a fejét az ízes dallamok miatt (technikailag persze ne számíts nagy varázslásra, itt az atmoszféra a lényeg), a mai produkciók többségéhez képest a hangzás is már-már meglepően természetes, a borító meg egyenesen zseniális. Nem szaporítom tovább a szót, szerintem ez egy baromi jó lemez, amely erősebb, összefogottabb, direktebb a debütnél, szóval ha vonzódsz az ilyesmihez, és nem vagy önmagad ellensége, sürgősen megismerkedsz velük. Újabb borítékolható szereplő az év végi húszas listámon.