Shock!

A Fifth Angel második lemeze, az 1989-es Time Will Tell az akkori korszak egyik legkedvesebb albuma számomra, a seattle-i brigád ugyanis párját ritkító érzékkel fuzionálta rajta önnön US metal gyökereit a '80-as évek végének hajmetalos könnyedségével. Míg a csapat 1986-os bemutatkozó anyaga inkább az epikus power metal felé hajlott és olyan kortársak munkáival volt rokonítható, mint a Leatherwolf, a Jag Panzer és az Armored Saint, addig a három évvel későbbi folytatás inkább abban a ligában focizott, ahol a Dokken, az XYZ, a Shark Island és a Cry Wolf. Persze azt a lemezt már egy multi, az Epic adta ki, James Byrd gitáros helyén pedig már Kendall Bechtel pengetett, a korszellemhez megfelelően asszimilálódott, némileg kommerszebb hangvételű eresztés így is összehasonlíthatatlanul erősebbre és emlékezetesebbre sikerült elődjénél.

Az áttörés azonban így is elkerülte az ötöst, és ennek több oka volt: az egyik főember, a dobzseni Ken Mary (ma Flotsam & Jetsam) session-ütősként ezer helyen – House Of Lords, Alice Cooper, Don Dokken Band, Accept, Bonfire, Chastain – játszott párhuzamosan, aminek következtében a Fifth Angel nem tudott koncertezni, de az őket átható enyhe white metalos érzet sem könnyítette meg, hogy az MTV közönsége jobban rájuk harapjon. Noha a csapat valaha írt legjobb dala, a Midnight Love Howard Stern 1990-ben útjára indult tévéműsorának szignálja lett, számottevően ez sem lendítette előrébb a szekerüket. A grunge-hullám felbukkanását már meg sem érték, azt viszont ennél jóval nehezebb megmagyarázniuk, hogy miért kellett harminc évet várni az újjáéledésükre. Oké, tudom, hogy Ted Pilot énekes jól menő szájsebészi/fogorvosi praxist üzemeltet Seattle-ben, és a doktor úr sokkal szívesebben álldogál a szék mellett fehér köpenyben, mint a deszkákon talpig bőrben, ám ez még nem mentség a három évtizednyi hallgatásra. A magam részéről sosem gondoltam volna, hogy valaha még lesz esély egy albumnyi új nótát meghallgatni tőlük, azon viszont még jobban csodálkozom, hogy ezt az albumot a világ legnagyobb metalkiadója, a Nuclear Blast gondozza. Lövésem sincs, milyen eredményeket szeretnének elérni a németek ezzel a kultikusnál is kultikusabb alakulattal, de emiatt fájjon az ő fejük, én örülök annak, hogy röpke három dekád elteltével itt a harmadik eresztés.

A teljes album ismeretében tényleg elégedett vagyok, még úgy is, hogy a karizmatikus Ted Pilot nem rendeződött vissza a többiekkel. Ebben nyilván semmi meglepő nincs, abban viszont igen, hogy a stafétát átvevő Kendall Bechtel milyen jól énekel: a gitáros vérbeli, erőteljes metaltorok a Dickinson/Dio-iskolából, jó nagy vibratókkal, szóval tud bánni a hangjával. A lemezt trió formátumban – Bechtel, Mary és az ős-basszer John Macko – abszolválta a csapat, de azóta már visszatért a másik gitáros és fő dalszerző Ed Archer, ami akár további bizakodásra is okot adhat majd. Nem mintha hármasban nem nőttek volna fel a feladathoz, hiszen a The Third Secret ízig-vérig Fifth Angel-muzsikát rejt, és pont ezért bárki bármit is mond, a név használatának legitimitását nehéz lenne megkérdőjelezni. Itt a Time Will Tellt készítő tagság négyötöde, a zene pedig stílusában és minőségében is képes biztosítani a folytonosságot. Sokkal többet nem kívánhatnánk...

Az új mű hallgatása közben egyébként legelőször arra döbbentem rá, hogy Kendall Bechtel mennyire fontos szerepet játszik a csapat hangzásában. Anno új fiúként szerepelt a Time Will Tell albumon, és most, a friss anyag tükrében tűnik fel igazán, hogy az akkori riffek és dallamvilág jelentős része bizony tőle érkezhetett. Habár gitárosként soha, sehol nem jegyezte a szakma, a csávó ettől még valódi gitárzseni, aki eltéveszthetetlen hangzással és stílussal rendelkezik. Jelenléte úgy is áthatja az albumot, hogy ironikus módon a friss korong jórészt inkább az első lemez epikusabb, misztikusabb power metalját idézi, nem az általa fémjelzett Time Will Tell Los Angeles-i hatású hozzáállását.

Ennek megfelelően egy zord, galoppozós power–témával nyitják a lemezt, amit viszont sokkal ravaszabbul fogalmaztak meg, mint elsőre tűnhet. A szóban forgó Stars Are Falling úgy hozza a US metal érzést, hogy közben benne van a semmivel össze nem keverhető amerikai hard rock feeling is. Dobosoknak már itt, a legelején ajánlom mindenki figyelmébe Ken Mary lábmunkáját, totál eszelős és kiszámíthatatlan dolgokat hoz a két lábdobon, és akkor arról még nem is beszéltem, amit a kezeivel művel (ha másért nem is – nem vagyok thrasher –, de érte muszáj lesz kimennem a márciusi Flotsam-bulira). A másodikként érkező We Will Rise-zal tovább emeli a tétet a brigád, az album csúcspontja ez a higgadt, imádnivaló riffeléssel megáldott jószág, amely nyílegyenesen a Time Will Tell és a Midnight Love irányába mutat. Kendall gitározása lenyűgöző itt is, ez a Michael Schenker-gyökerű, dallamgazdag játék párját ritkítja manapság, de az énektémákkal sem kell szégyenkeznie. Óriási ez a dal, nem is értem, a kiadó miért nem ezzel vezette fel a korongot. Szintén kiváló darab a hasonszőrű Dust To Dust, a power-lírai Can You Hear Me, és a tempóváltásokkal gazdagított, kőkemény This Is War. Ugyancsak jófajta a másik ballada-szerűség, a Fatima: talán furcsa lehet, hogy egy ilyen típusú lemezen két érzelgősebb szám is helyet kapott, de a lírai húrok pengetése sosem állt távol a Fifth Angeltől, mi több, régen kimondottan erősnek számítottak ebben a műfajban. A címadó tételt viszont nagyon nem tudom dicsérni, mert baromi erőltetett és jellegtelen tucatmetal, nekem egyértelműen a lemez leggyengébb pillanata. Ezer szerencse, hogy a szélsebes Shame On You egyből kiköszörüli a csorbát, az anyagot lezáró Hearts Of Stone fogóssága pedig végérvényesen elhomályosítja a kettővel korábbi fiaskót.

Ahogy fentebb írtam, fogalmam sincs, mit akar kezdeni ezzel az albummal és magával a Fifth Angellel a Nuclear, de az sem kizárt, hogy a támogatásukkal az európai közönség szépen felfedezi magának a bandát. Kívánom, hogy legyen így, és csináljanak további lemezeket is, arra viszont nem fogadnék nagyobb téttel, hogy színpadon is látni fogjuk őket. Az tényleg nem mindennapi esemény lenne.