Shock!

Ha van tipikusnak nevezhető stoner (de szűkítsük csak még tovább: desert rock) zenekar, akkor az az idén tizedik sorlemezét piacra dobó Fu Manchu. Ennek aztán van jó meg rossz oldala is. Zenéjükben ott van minden, amiért általában szeretjük a stílust (úgy bizony, mind a hetvennégyen, akik a hazai rajongóbázist képezzük): mélyre hangolt, szutykos gitárok, röfögő basszus, meg az a „pofádba verem a port"-feeling, ami úgy istenigazából csak ennek a zenének a sajátja.

Aztán sajnos éppen ez jelenti a korlátokat is: itt bizony nincs lehetőség sok variálásra, lényegében ugyanazok a riffek (ráadásul baromi sokszor még maguk a zenészek is) recirkulálnak bandáról bandára, lemezről lemezre. Emiatt aztán az egész színtér egy hatalmas gruppenpartira emlékeztet, a stílus meg szép lassan megfárad. És ilyenkor van az, hogy változtatni kell – aztán ez vagy bejön, vagy sem.

Magam részéről Fu-éknak mindkét – egymástól azért annyira vészesen nem különböző – korszakát szeretem, bár igaz, ami igaz: a legjobb dolgokat a kilencvenes évek közepén követték el (In Search Of..., The Action Is Go). Ekkor váltak azokká a sivatagi pornyelő mongúzokká, akiket nehéz volt nem szeretni. Aztán a California Crossing és főleg a 2004-es Start The Machine idején egyszerre lett kevésbé mocskos a hangzás, és punkosabb, már csak néhol jammelős a zene. De gond ez utóbbi lemezekkel sem volt egy szál se. Most pedig ezt a két utat szerették volna egyesíteni. Sajna, nem túl sok sikerrel.

Amitől a Fu Manchu egy csapásra felismerhető, az – a hangzás mellett – Scott Hill hangja. A rossz nyelvek szerint Scott ugyanazt a számot énekli majd' húsz éve, és bár énektémái jellemzésére tényleg nem a változatos a legtalálóbb jelző, én mégis kimondottan szeretem az egykori deszkás kissé nyávogós orgánumát. Egyébként az „aki egy Fu Manchu lemezt ismer, az mindet ismeri" kitétel az ének tekintetében nem esik messze a valóságtól. A hangzás igen varacsk, ami a régebbi időket idézi, és ez így nagyon jól is van. Hogy akkor meg mi a gond? A válasz a szokásos: ezúttal egyszerűen nem sikerült annyi ütős számot összedobni, mint korábban.

Persze vannak azért ilyenek is: a stoner punkként aposztrofálható címadó, a kiadatlan Black Flag nóta képzetét keltő Between The Lines, a hol betoncsizmában járó, hol begyorsuló Let Me Out (ez azért tényleg király), a totál bekábult záró Sensei Vs. Sensei, meg a két húzónóta: a tavalyi EP-ről már ismerős Hung Out To Dry és a Knew It All Along. Ez utóbbiban a Danko Jones összefekszik a régi Fu-val a Queens Of The Stone Age lakásán. Csak hát a többi track meg – basszameg, a lemez majd' fele - ötlettelen, unalmas, semmitmondó, etc. Pedig ismét van feldolgozás is: a The Cars Moving In Stereo-ja szódával elmegy, azonban messze esik Hill-ék korábbi átiratainak (Godzilla, Six Pack) szintjétől.

Nem annyira vészes lemez ez azért, csak hát tőlük mindenképp többet várna az ember. Ha ismerkedni akarsz a világ tán legnagyobb autóbuzijaival, semmiképpen ne a We Must Obey-val kezdd. Arra ott van a The Action Is Go. Azért remélem, hogy nem lesz túl nagy a bukta, mert akkor a Century Media tuti seggbe billenti őket. Pedig csak most kerültek oda.