Shock!

Fear Factory-t idéző tördelt témával indít a holland trónfosztók új lemeze, majd egy rozsdás szélkakas-féle sikoltás után beindul az irtózatos blastbeatekkel tarkított Nihilism. Ariën Van Weesenbeek dobos nem hiába hivatkozott a Morbid Angelre, mint fő hatására, abszolút veszedelmeseket üt a srác, biztos betéve tudja a sandoval-i életművet A-tól H-ig.

Jót tett a csapatnak a vérfrissítés, főleg az új gitáros (Isaac Delahaye) jelenléte, aki több dallamos és progresszív bandában is megfordult már. Érkezésével markáns dallamokkal és fantasztikus szólókkal gazdagodott az egyébként is minőségi death metal zene, ahol néha a svéd, néha az amerikai színteret idéző témák mellett néhány thrash-es téma is felüti fejét. Isaac "Amott tesós" gitármunkája minden dalban legalább egyszer megcsodálható, nomeg néha az énekes-gitáros-főnök Henri is produkál pár tekerős, vibrátókar-rángatós szólót, úgymond old school jelleggel. A harmadik, Sigma Enigma c. dal a lemez "slágere", háromakkordos sikálós refréntémája simán származhatna a Paradise Lost vagy a Katatonia műhelyéből (avagy tényleg onnan származik?), de a lényeg, hogy elsőre megragad a téma.

Bár nem mozognak veszedelmesen széles skálán, mégis nagyon jót tesz a lemeznek a zenei- és szövegi világ színessége, amit a dalsorrend korrekt megszerkesztésével tudtak változatossá tenni. Jó példa erre a nagyrészt gyors témákra épülő, néhány klassz váltással megfejelt címadó dal utáni Rusty Nails, lassú, doomos kezdésével. Akusztikus akkordbontás alá jön be a torzított gitár, és végig kimért marad a nóta, a szólók pedig ívesek és mívesek.

A hangzás abszolút olyan, amilyennek egy mai első ligás metal lemeznek manapság lennie kell. És talán ez az, amit a God Dethroned ezzel az albummal elért: bebizonyították, hogy megvan bennük a potenciál, és nagy dolgokra számíthatunk tőlük, ha az új felállás tényleg összeérik. Abszolút egységes ez a 9 nóta 40 percben, még az aránylag egysíkú ének (nem hörgés, inkább károgás, krákogás) sem tud zavarni. Henri karcos hangja kicsit Jeff Walkert idézi, és ha a dallamos témák markáns jelenléte miatt már megemlítettem Amott bácsit, akkor maradok is a Carcass-hasonlatnál. Bár nem állítom, hogy a Liar of the White Worm lesz a GD Heartworkje, de sokszor megidézi azt igényességével és hangulatával. Remélem, a Swansong még messze van...

Kíváncsi vagyok, hogy mi fog ebből kifejlődni.