Shock!

Vajon mennyi létjogosultsága lehet egy koncertlemeznek, ha a legutóbbi teljes hosszúságú élő album óta mindössze egy stúdióalbumot adott ki a '90-es évek egyik legsikeresebb pop/punk csapatából a 2000-es évek egyik legsikeresebb stadion pop/rock csapatává avanzsáló hármas? És vajon mi értelme egy teljes japán koncert DVD-n való megjelentetésének, ha az utolsó live EP hanganyaga - Last Night On Earth, ami amúgy nincs másfél éves - szintén pont Tokióban került rögzítésre? És miért kellett ugyanabba a hibába esni, mint a Bullet In A Bible-on, hogy megint túl túlhangsúlyozzák a legutóbbi sorlemezt, ahelyett, hogy egy még átfogóbb képet adnának a pályafutásukról? És ha már megint vettek fel American Idiotos nótákat, akkor miért nem olyat, ami nem volt rajta a Bible-on? Mert kinek van kedve kétszázadszor is meghallgatni az American Idiotot, a Holidayt és a Wake Me Up When September Ends-et?

Ezek nyilván költői kérdések, de azért beszéljünk arról is, hogy milyen korrekt dolog, hogy a Warning kivételével tényleg minden lemezről van dal, még a senki által nem ismert debüt 39/Smooth-ról is itt figyel a Going To Pasalacqua, és nem is rossz. Aztán vannak olyan ritkaságok is, mint a Who Wrote Holden Caulfield? (stílusosan egy New York-i koncertről), vagy a basszer Mike Dirnt által egy gyermekkori barátja haláláról írt J. A. R. (Jason Andrew Relva), ami stúdiólemezen nem is jelent meg. Viszont sehol egy Basket Case, egy Longview, egy Welcome To Paradise, egy Hitchin' A Ride, vagy Walking Contradiction. Így aztán a régebbi dolgok közül a legnagyobb slágert a When I Come Around jelenti, meg persze a záró Good Riddance (Time Of Your Life), amit mondjuk pont simán lehagyhattak volna. A gyanúsan jól szóló lemez minden tétele más-más helyszínen került rögzítésre, többnyire európai és amerikai helyszíneken, de szerepel egy-egy ausztrál, japán és kanadai felvétel is, érdekes lehet továbbá, hogy a két záró tétel a Nova Rockon készült. A közönség reakcióját tekintve szinte semmi differenciát nem érzek, hallhatóan mindenhol bejön nekik a móka, ha kell, énekelnek, ha kell tapsolnak, lelkesednek, ahogy az már illik is, még az sem számít különösebben, melyik időszakból való egy dal, bár az újabb dolgokat azért jól hallhatóan többen ismerik.

A 80 perces bónusz DVD-n 17+1 szám található, az audio anyaghoz képest kicsit persze megvariált számsorrenddel és dalokkal (erre például ráfért a teljes hosszában eljátszott Jesus Of Suburbia, American Eulogy és a Boulevard Of Broken Dreams is) a felvétel a Saitama Super Arenában készült, a japók pedig – jó szokásukhoz híven – az első számtól az utolsóig kedélyesen megőrülnek a daloktól. Sokkal jobb is a nézhető anyag, mint a CD, mivel Billie Joe Armstrongék – kár lenne ezt elvitatni tőlük - elég energikusak tudnak lenni a színpadon. Kapunk is persze rengeteg ugrabugrát, énekeltetést, konfettiesőt, lángcsóvákat, miegymást. Hiába, a Green Day mára tényleg teljes mértékben egy stadion pop/rock bandává változott át, és a maga nemében nem is csinálják rosszul a dolgot. De azért közel sem annyira jól, mint az a címből következne.

El ne felejtsem, van ám egy új szám is a tarsolyukban, a címe Cigarettes And Valentines, és szépen illeszkedik is a GD slágerek sorába, egy energikus, de azért kellően lekerekített, senki gyomrát meg nem fekvő darab. Összességében teljesen korrekt kiadvány az Awesome As Fuck, azzal együtt, hogy a fekete/fehér/rózsaszín színkombinációjú borító, különös tekintettel a bal sarokban vigyorgó, begyógyult szemű pink nyuszira, eléggé gány.