Shock!

Amikor három éve megismerkedtem a veszprémi GuilThee zenéjével, azonnal nyilvánvalóvá vált előttem, hogy a csapat nem épp a Tankcsapda kommerszebb sikereit célozza be, de még így is rendesen megleptek a tavalyi Homunculus Paradoxon sablonoktól mentes összetettségével. Aztán a csapat feje, Nagaarum teljes gőzzel beindította szólóprojektjét, s mivel a GuilThee egyébként is egy bevallottan underground formáció, akik még a koncertezést is teljességgel mellőzik, nem is igazán számítottam egyhamar újabb anyagra a csapattól...

...mígnem elért a hír, hogy idén már érkezik is a harmadik teljes albumuk. A tempót tekintve tehát extrém a banda, kissé (mit kissé, nagyon is) féltem, hogy a sietség végül kapkodást szül, és a friss dalcsokor nem lesz egyéb, mint egy szokványos, egyszer meghallgatós dobás, ami oly gyakori a zenében. Ám aztán hozzám is eljutott a Szemantikai Háromszögek, és a dunántúliaknak nem csak sikerült megcáfolniuk ijedelmeimet, de másodszorra is megdöbbentettek. Méghozzá jobban, mint legutóbb.

Mindjárt szögezzük is le: ez nem az a bagázs, amelynek ha ismered az egyik lemezét, akkor mindet ismered. Hiába hallottad a csapat előző két korongját, ugyanúgy a nulláról indulsz a Szemantikai Háromszögek esetében, mint ha csak most találkozol először a GuilThee-vel. Sőt, a változás nem csak zenei, ugyanis a felállás is módosult némileg: Greskó Károly gitáros távozott a csapatból, majd az alap trióhoz (Nagaarum-gitár, basszus, programozás; Herr-gitár; VIII-ének) csatlakozott Mr. Match, aki a gitár és szintetizátor mellett szaxofonon is játszik. Azt hiszem, már ebből is látszik, hogy a GuilThee nem az a dobozon belül gondolkodó zenekar.

A banda az első lemezéhez hasonlóan ismét különálló dalokban gondolkodott, vagyis nincs újabb konceptlemez. Van viszont valami, amire érzésem szerint nagy szüksége van a kortárs hazai zenének. A nyitó Hiedelmek Magamról egy doomos, szinte sludge-os instrumentális darab, amely drámaiságával olyan, mint egy utolsó figyelmeztetés, mielőtt végleg belépnél az ismeretlenbe vezető kapun. Az Egyharmaddal nyit az utazás, amelyben a múlt és a jelen zenéje ölelkezik össze, a népzene a modernnel, amiből a jövő születik meg. VIII újdonságként énekel, méghozzá olyan természetességgel, hogy nem is értem, eddig miért várt ezzel. A darab második felében még szerb népdallamokat is hoz, a sludge-os, enyhén deathes zenei háttérrel pedig az egész olyan, amihez minőségben és lényegében foghatót egyedül tán a Thy Catafalque-nál találni.

Az új tag, Mr. Match kezét se kötik meg, hiszen a harmadikként következő Tél A Homokpusztán című dal az ő szerzeménye, pontosabban az ő szaxofonszólója áll annak középpontjában. Persze itt se a manapság elterjedt, ideges, zilált játékra kell gondolni, az újonc improvizációja megejtően ihletett, hol borús fellegként vonul, hol pedig komótos viharként örvénylik. Black metalba oltott darab A Nyulak Örökké Élnek, amelynek félelmetességét VIII kántáló éneke, majd hörgése csak tovább fokozza. Némileg visszakacsintás a csapat első lemezének világába a Vérszívók. Remek dallamokkal felvértezett, feszültséggel teli dal ez, amit a kimértebb tempó és a nyitó darabra is jellemző, végzetszerű gitártémák még tovább mélyítenek.

A dal vége előrevetíti a következő tételt, mely a Kedd címet kapta, s ami Nagaarum saját szerzeménye. A szólódolgaira hajazó ambientes darab kellemes, ám kissé megtöri az album egységét, talán szerencsésebb lett volna a legvégére hagyni. Nagyon bizarr lény A Jakobinusok Ellen, a nyersebb vonalú black metal ismét felbukkan, mintegy a dal vázaként, VIII pedig hol népies hangulatú, hol pedig a dervistáncot felelevenítő dallamokat hoz. Bármi is legyen az, amit szednek, nekem is kell belőle! A Kívánom A Testetre már tényleg nehéz szavakat találni; ismét egy ambientes tétel, de ezúttal a torzított gitár adja a hátteret, az elszavalt szöveg pedig tényleg versértékű, a fő szövegíró, VIII ezúttal is rendesen kitett magáért.

A lemez újabb üde színfoltja a Necropolis, amit a nagyívű, szimfonikus rockzenét kedvelők is érdekesnek találhatnak, a szövegben pedig ezúttal elmés alliterációt fedezhetünk fel. Újabb ambient-szösszenet jön A Tachyonok Tánca formájában, Vangelist idéző spirális témájával, majd Balassi Bálint Az „Csak Búbánat" Nótájára Az Ember Helyéről A Világban (Sajnálatos Módon Összeállítva Az Adeptus Fia És Vak Szeretője Által) című dalának rendkívül eltalált feldolgozását hallgathatjuk meg, az a cappella kórus zárásként pedig óriási ötlet volt. Legvégére pedig egy kilenc és fél perces opusz maradt, ami tökéletes, grandiózus lezárás, habár nem épp a legfelhőtlenebb GuilThee darab.

Amint látszik, engem teljességgel elbűvölt a Szemantikai háromszögek, egyedül a hangzást tartom túlzottan fésületlennek, demósnak, egy némileg tisztább, erőteljesebb, de még organikus hangkép sokkal jobban illett volna ehhez a fajta egyedi muzsikához. Ez azonban csak egy apró része az egésznek, és szerencsére más kivetnivalót aligha találni ezen a lemezen. Azoknak ajánlható leginkább a Szemantikai háromszögek, akik kíváncsiak, milyen az, amikor a Thy Catafalque/VHK fémjelezte folk-felfogást a black/doom/post rock/sludge nyers irányzataival vegyítik, hozzá pedig igényes dalszövegeket kanyarítanak. S mivel a csapat honlapjáról az album teljesen ingyen letölthető, bárki számára nyitva áll az út, hogy valami egészen eredetit fedezhessen fel magának. Az év eddigi legnagyobb meglepetése számomra.