A Hate Eternalt még 1997-ben alapította az az Erik Rutan, aki annak idején megfordult a patinás Morbid Angel soraiban, de játszott a szintén brutális Ripping Corpse egyetlen megjelent albumán is. Emellett saját hangstúdiójában olyan nevekkel dolgozik/dolgozott együtt, mint a Through The Eyes Of The Dead, a Vital Remains vagy mind közül a legnagyobb, Cannibal Corpse (Kill lemez).
De a gitáros/vokalista/producer evezett már progresszív vizekre is, mely stílusban szintén jelentőset alkotott. Legfontosabb munkássága talán mégis saját együtteséhez köthető, mellyel a könyörtelen, végletekig technikás death metal emberbőrből feszített zászlaját tartja a magasba.
Eddig minden egyes Hate Eternal album kíméletlenül aprított, negyedik lemezén azonban a csapat szó szerint leőrli csontunkról a húst is. Ritkaságszámba menő dolog, hogy három lemez után is valaki képes legyen ilyen mérvű ötletgazdagságot felmutatni, a mindent szétfeszítő dühről már nem is beszélve. Bár ez utóbbira adódik egy racionális válasz, hisz 2006-ban tragikus hirtelenséggel hunyt el Rutan jobb keze, a basszer/vokalista Jared Anderson, kivel a frontember, elmondása szerint, nem csak egy kollégát, hanem egy közeli barátot is elveszített. Ez a tehetetlen düh szabadul itt el kilenc dal és egy outro formájában. A cím tehát tökéletesen kifejezi az albumon hallható őrjöngő indulatot, melyet a belső fájdalom maró lángjai táplálnak.
Rutan elgyötört jajgatásával nyit a lemez, majd lavinaként temet maga alá a hangszerek által kreált masszív hangorkán. A gitárjáték ismét példás, most még az eddigieknél is félelmetesebb hangulatú riffek tolakodnak az ember arcába, a szólóknak pedig soha nem volt még ennyire tragikus élük. Ám mind közül a dobok azok, amik hegyomlásként zúdulnak a hallgatóra. Ilyen erőteljes, minden ízében pusztító dobhangzást talán még nem is hallottam, ám ez egyben az album egyetlen hibája is, mivel gyakorlatilag a dob olykor elnyom minden más hangszert. Így például Websterből alig hallani valamit, ami azért nagy kár, hisz komoly dolgokat szokott játszani az őskannibál, de előfordul, hogy még a gitárok is elvesznek az egyébként igen színvonalasan játszó Jade Simonetto dobos által keltett maelström örvénylésében.
A kilenc dal közül én most nem emelnék ki egyet sem, mivel egytől egyig mind csúcsprofi kompozíció, sok-sok death metalos fület gyönyörködtető témával, fénysebességű tempókkal. Szó mi szó, a Fury And Flames az eddigi legintenzívebb Hate Eternal lemez, és ugyan a hangzást brutális töménysége miatt szokni kell, ennél idén nem is kívánok jobb death albumot.
