Shock!

Néhány éve, mikor a Lillian Axe-szel közös pesti buli előtt volt szerencsém beszélgetni James Riverával, kérdésemre azt a választ kaptam, hogy ahogy a csapat tagjai egyre öregebbek, morcosabbak és zsémbesebbek lesznek, úgy válik zenéjük fokozatosan súlyosabbá és súlyosabbá. Tény, hogy a US power műfaj veterán fogatát alkotó arcok sem fiatalodnak, és a mellékelt ábra azt mutatja, igencsak morgós hangulatban voltak, mikor a kilencedik Helstar lemezt rögzítették. Merthogy a This Wicked Nest néhány darabja sokkalta inkább nevezhető thrash metalnak, mint technikás US powernek, elég csak meghallgatni a nyitó Fall Of Dominiont. Az egy nemrégiben megjelent lemezről (megőrülök, hogy nem jut eszembe, melyikről) már ismerős, Thomas Jeffersonnak tulajdonított idézettel induló nóta ugyanis egy vegytiszta thrash riffel nyit, és gyakorlatilag a zakatoló dal végéig meg is maradunk ennél a műfajnál. Bár a dallamos, némileg vidámabb hangulatú szóló és refrén kicsit árnyalja a képet, Rivera süvöltéseinek, rekesztéseinek és a meglehetősen agresszív zenei alapnak köszönhetően a végeredmény így is kifejezetten zorkó.

A lemezanyag egyébként ennek ellenére is meglehetősen egységes képet mutat, amin nincs is mit csodálkozni, hiszen a négy év szünet után az előző korongnál ismét csatlakozott dobos Mikey Lewist leszámítva 2006 óta változatlan felállásban nyomulnak. Épp ezért a visszatérő The King Of Hell óta van egy egyértelmű ív a pályafutásukban, melynek abszolút kicsúcsosodását jelenti a This Wicked Nest. Mindez pedig a bevezetőben már említett besúlyosodást jelenti, melyet ezúttal tényleg a maximumig vittek, már amennyire az a Helstar név fémjelezte zenei világon belül még lehetséges. Nyilván tolhatnák még ennél is brutálisabban, de abban biztos vagyok, hogy ha egy Helstar logó alatt megjelenő album kizárólag Alma Negra szintű brutalizátorokat (vagy említhetném akár jelen lemez olyan darabjait, mint a Defy The Swarm) tartalmazna, az már egyértelműen sok lenne a rajongók számára.

Ésszerű határokon belül maradunk tehát, és szerencsére a klasszikus időket idéző dolgok sem tűntek el nyomtalanul. A címadó technikás, összetett gitárriffjei vagy a Souls Cry például egyértelműen az aranykort és a régi lemezeket idézik, és tök jól is esik őket hallani, hiszen olyanok, mintha néhány klasszikus Helstar témát pumpáltak volna tele szteroidokkal. Utóbbi magasan elsikoltott refrénje meg különösen nagy királyság! Az Isla de las Munecas (Babák szigete) szintén egy hagyományőrző darab; összetett instrumentális agymenéséről minduntalan a Nosferatu lemez ugrik be. A dalcsokor második felében megbújva két hét perc feletti dalszörnyeteg is tanyázik. Először a címéhez passzolóan nyomasztó Cursed érkezik, mely végig megmarad középtempósnak, egyben pedig talán a This Wicked Nest legsötétebb tétele, majd két sodró lendületű darab után a Magormissabib zárja a szűk órányi anyagot. A cím a Pashur papra aggatott szimbolikus név (melynek jelentése terror minden oldalon, és mely mindösszesen egyszer szerepel a Bibliában), amit Jeremiás azért adott neki, amiért az megverette a bálványimádás ellen prédikáló prófétát. Mindennek ismeretében aligha meglepő a dal végén elhangzó keleties dallamokkal operáló outro.

Bár összességében a lemez elején túlsúlyban vannak a '80-as évek Helstar világhoz nem teljes mértékben passzoló thrashes brutál darabok, később jónéhány olyan dal is érkezik, melyek egyértelműen a klasszikus témák továbbfejlesztett, továbbgondolt változatainak tekinthetők. Hogy a This Wicked Nestre végül melyik kategóriát húzzuk rá, tulajdonképpen lényegtelen, ami sokkalta fontosabb, hogy a Helstar ezúttal is tovább halad a szűk egy évtizede megkezdett úton, de úgy, hogy közben a régi hangulatok, megoldások ezúttal sem vesztek ki a zenéjükből. A This Wicked Nest több mint meggyőző.