Szánalmas, vihartépte madárijesztő áll egy kiégett, száradtan sötétlő napraforgómező közepében. Az égen komor viharfellegek, pusztulást károgó varjak, vihar előtti csend. A napraforgótáblában ki tudja, ki-mi által kitaposott út vezet egy kifakult ponyvájú, különös cirkuszi sátorhoz, melynek tetejében torz rémalak trónol, a sátorlap piros-fehér-zöld trikolórját is inkább csak sejteni, mint látni lehet a félhomályban. Istentől elhagyatott, reményvesztett helyen áll a Circus Hungaricus, ahová belépni tényleg csak a legelvetemültebbeknek van kedve. Esetleg azoknak, akiknek már nincs mit veszteniük. És az előadás megkezdődik.
A kilátástalanságában is gyönyörű borító (Juhász Balázs fotóművész mesterműve) már önmagában elmond mindent az idén hatvannégy éves énekes-költő-író-előadóművész, de mindenekelőtt bohóc legújabb alkotásáról. Hobo az egyik legkomorabb munkáját képünkbe vágva, XXI. századi harlekinként mesél arról, lehet, hogy itt van Európa, de nekünk ott csak a vécésnéni szerepe juthat. És ami sokkal fájóbb ennél, úgy fest, nem is érdemlünk mást.
A keretes szerkezetű lemez felütése még egész vidám: a Circus Europa umcaccás rezesbandája igazi cirkuszi hangulatot teremt, éppen csak a Közép-európai Hobo Blues főtémáját megidéző dallam árulkodik arról, hogy fanyar lesz ez a móka. A Kéne egy világszám és a Cipolla lovag pattogósan boogie-s, helyenként majdhogynem funkys témái is félrevezetőek, hiszen a szöveg a legkevésbé sem vidám: kiüresedésről, a tömegeket manipuláló, mindenhez értő, szemfényvesztő senkikről esik szó, majd jön a Késő van már, a lemez egyik legkomorabb tétele. Akár a korong mottója is lehetne: nincs kiút, a dolgok sajna véglegesen el lettek baszva.
Kell is utána a dugós szövegű (akár a Gazember kisöccse is lehetne) A sorozatlövő játékos, Földestől kissé szokatlanul reggae-s ritmusa. A rock and roll mindenkié aztán régi vágású r'n'r – ilyen címmel mi más is lehetne – ugyanazon az úton járva, mint Az apák rock and rollja, vagy a Lépj be a rock and roll pártba! annak idején. Mert hogy azért a rock and roll ugye megmarad a legnagyobb szarhalom közepében ülve is. Meg a szerelem is, legalábbis Az oroszlánszelídítő vallomása a balerinának mélabús ódája szerint. Ez az egyetlen darab amúgy, ami nem tetszik, nekem már giccsesen érzelgős, akkor már sokkal inkább a Hajtók dala, anno ugyanezt mondta az is, csak szebben.
Innentől viszont nincs egy lélegzetvételnyi megnyugvás sem, a korong keresztmetszetében a Madárijesztő – a tört ritmust követően berobbanó refrén, azokkal a kétségbeesett rekesztésekkel hatalmas király! – torkon ragad, és többé nem enged el, legyen szó akár a Nagy vihar jön súlyos riffeléséről, a Merlin jövő generációkban csalódott, hitehagyott dallamairól, vagy a Bolond lett a bölcsből mindent összefoglaló, epikus hömpölygésű bluesáról. Az, hogy a Vén marhák (Tisztelet a Led Zeppelinnek) középrészében felbukkan egy laza Kashmir idézet, vagy a női ének jelenléte a Bolondok hajójában (aki Rúzsa Magdi, de nem kell megijedni, úgy hallatszik, valóban szorult tehetség a csajba) színesebbé teszik az összképet, vidámabbá azonban aligha. Végül még visszatér a kezdetben felcsendült cirkuszi sramli (Circus Hungaricus), de már egészen máshogy/másról szól. Az előadást végigülő Kisembernek pedig mennie kell. Ki a szabadba, a vihar utáni, újabb vihar előtti csendbe. Sietni kell haza, mert nagy vihar jön, megmondták neki előre.
Lehet, hogy nem a Circus Hungaricus a legjobb Hobo lemez, viszont hosszú évek óta a legihletettebb, az biztos. Ráadásul szerintem senki nem várt az öregtől ilyen szinten lesújtó, nyomasztóan kínkeserves, ennek ellenére (vagy épp ezért?) ennyire katartikus élményt nyújtó korongot. Megfelelő társak nélkül persze nem menne, de hát a zenész-gyűjtögetésben mindig is nagy volt a magyar vándor. A legfontosabb ezúttal a korábban a Mexből, illetve Ákos (vagy épp Rúzsa Magdi) csapatából ismerős Madarász „Madi" Gábor, aki amúgy az egész lemezanyag zenei részét jegyzi. Ritka tehetséges gitáros, és szerencsére nem érzem rajta azt a Hobo-bérzenész szagot, mint régebben például Pribil Gyurin. A többiek közül ismerős lehet még a basszer Kovács Barnabás, illetve Hoffer Péter dobos. Mindnyájan hozzák az elvárhatót (többet is), a hangzás pedig egész egyszerűen a legjobb, amit valaha Hobo (+HBB) lemezen hallottam.
Most, így visszaolvasva a fenti szóözönt, megállapíthatom: nem túl sok mindenbe kötöttem bele ebben a cirkuszi kavalkádban. Ugyan nem fogom hetente meghallgatni a Circus Hungaricust (ahhoz azért túl tömény), de hogy elfeledni sem könnyen lehet, az tuti. Rég volt ennyire jó Hobo album, az év egyik legfontosabb hazai hallgatnivalója.
