Shock!

Erősen ambivalens érzéseim vannak a régi-új Immortallal kapcsolatban. A patinás név jelenleg ugyebár kizárólag Harald „Demonaz" Nævdalt takarja, az idáig vezető történetet különösebben nem részletezném újból, a hallgatót úgyis elsősorban az érdekli (teljesen jogosan), hogy Immortal-e még az Immortal. Erre csakis a klasszikussá nemesült „Mi az hogy! Nagyon is!" mondást tudom idézni, számomra a War Against All a '90-es évek halhatatlan hagyományait folytatja, és ezzel tökéletesen ki is vagyok békülve. Nyilván életkor kérdése is, hogy ki mikor hallott először erről a bergeni bandáról, aki már eleve az Abbath-érában érkezett, annak nyilván az At The Heart Of Winter és mondjuk a Sons Of Northern Darkness jelenti a zenekar esszenciáját. Demonaz az 1997-es Blizzard Beasts albummal köszönt el a hivatalos tagságból, kézproblémákra hivatkozva, és bizony addig is történt egy s más az Immortal háza táján.

A Doom Occulta-„testvérek" Nagy Összeveszését követően 2018-ig kellett várni a Demonaz által hosszan ígérgetett folytatásra, és ami pusztán a Northern Chaos Gods lemezt illeti, egyértelműen megérte a várakozás. Ahogy utóbbi kapcsán is írtam, számomra az ezredforduló előtti Immortal értékelhető igazán magasra az életműben, és – egyszerű lélekként – nekem sokkal többet nem is kell ígérni annál, mint hogy az alkotók ott veszik majd fel a fonalat. Legyünk őszinték, az Immortalt sosem a filozofikus szövegek és az ép ésszel felfoghatatlan zenei kompozíciók miatt szerettük, már ha szerettük. Én legalábbis nem vártam többet Demonaztól, mint a hóviharszerű riffszörnyek és a nagybetűs, ám megfoghatatlan Hangulat visszahozatalát. Röviden: a Northern Chaos Gods egy támadási pontot nem hagyó módon kivitelezett visszatérés volt, a War Against All pedig nyílegyenes folytatást ír ebben a sztoriban. Mitől vannak hát ezek az emlegetett ambivalens érzéseim?

Hivatalosan 2015 óta fut a banda Demonaz neve alatt, ami lassan egy évtizedet jelent, és ez idő alatt (túlzás nélkül) több volt a pereskedés, mint a tényleges aktivitás. Sikerült kiszorítani Abbathot, aztán Horgh dobost is, hogy a régi-új gitárosnak tényleg ne kelljen kompromisszumokat kötni semmilyen kérdésben. Időközben pedig eléggé parlagon lett hagyva a legendás név, könnyen adódik tehát a történet olyan olvasata, hogy a név puszta birtoklásán kívül Demonaznak nincsenek is különösebb céljai. Ez nekem személy szerint csak azért fáj, mert sajnos nem láthattam őt a színpadon annak idején, és bár ennek kijavítására a jelen helyzet látszólag minden esélyt megadna, a főhős folyton csak ígérgeti a koncertképes felállás összetrombitálását. Ha viszont neked mindezek nem fájnak, és nagyon szereted a korai lemezeket, teljesen kizárt, hogy a War Against All hallatán bármilyen hiányérzettel szembesülj.

Az új lemez igazi, klasszikus Immortal, Demonaz talán ha akarna, akkor sem tudna másféle zenét alkotni ezen a néven, és természetesen megtalálhatók benne mindazok az ismérvek, amelyek miatt annyira szerettük a korai éveket. Nem kell messzire menni, a nyitó címadóban máris ott a bizonyos fíling, miközben örömmel búcsúztatjuk el a porszívóhangzást, itt minden tisztán, erőteljesen szól. A Wargod képében megkapjuk az elmaradhatatlan epikus csúcspontot is, különlegességként pedig ott Nordlandihr instrumentálisa. És az egész így is csupán 38 perc, ami az Immortaltól tökéletes, ha engem kérdezel. Nem szeretnék ennél mélyebb megfejtésekkel élni, ez nem az a zene, és ahogy a Northern Chaos Godsnál, úgy itt sem tudnék belekötni semmibe, az énekhangtól kezdve a hangszerelésig minden a helyén, a riffekről már nem is beszélve. És hogy mi következhet ezután? Demonaz már a promóciós interjúkban lehűtötte a kedélyeket, hogy koncertek idén még biztosan nem. Rendben. A War Against All a maga nemében ettől még egy perfekt Immortal-lemez.