Shock!

Szintén még tavalyi restanciánk a svéd In Solitude harmadik albuma, amelyről ráadásul elég sok szó is esett itt-ott, egyébként méltán, mivel a tavalyi év egyik kiemelten izgalmas kiadványáról van szó. Azt persze nehéz ilyenkor eldönteni, mennyire indokolt az underground hype valami mellett, többek között én is azért hagytam hosszú érési időt az anyagnak, mert nem akartam elhamarkodottan ítélni – ez amúgy sem olyan muzsika, amit fél hallgatás után ki lehetne ismerni. A Sister azonban szerencsére hosszabb távon is működik.

A zenekar amolyan komplex, kellemesen patinás, de a sima retrózáson azért messze túlmutató, sötét hangulatú old school heavy metallal mutatkozott be 2008-ban, majd ezt a vonalat bontották tovább a 2011-es folytatáson. A harmadik albumra némiképp módosult az irány, érezhetően színesíteni akartak a korábbiakon, vagy csak mostanra forrta ki magát igazán a dolog – ez voltaképpen mindegy is. Ha nem ismered őket, nagyon felületesen úgy tudnám leírni a bandát, mintha a klasszikus Mercyful Fate-be beleoltanál némi szintén a '80-as évek elején fogant darkos, wave-es hangulatot a The Cure, a Bauhaus meg még egy sor másik formáció nyomán. És amennyire bizarrul, sőt, ízléstelenül néz ki mindez leírva, annyira működőképes a valóságban.

A fentiekre talán a lemezen harmadikként érkező az A Buried Sun szolgáltatja a legjobb példát a maga hét és fél percével. A zenekar olyan területen táncol benne, amely harminc évvel ezelőtt a világ legveszélyesebb aknamezejének számított volna, és noha azóta sokat enyhült a helyzet, egy vastag demarkációs vonal még ma is elhatárolja egymástól a két birodalmat. Nos, az In Solitude olyan természetességgel szövi egymásba az annak idején összeházasíthatatlannak tűnő elemeket és hatásokat, hogy már csak ezért megérdemlik a főhajtást. De a roppant fogós, lendületes Pallid Hands nyitó gitártémája is olyan, amit nem feltétlenül várna az ember egy efféle metal anyagon. Utána aztán persze átcsap a dolog leplezetlen shermanndennerizmusba, mégis valami teljesen sajátos fűszert ad az összképhez ez a motívum. Ezek a hatások nem számítanak teljesen újnak az In Solitude-nál, de a Sisteren sokkal dominánsabbak lettek, mint azelőtt. A gyökerek közül persze azért alapvetően a metalos vonulat a meghatározó, mindenképpen ez jelenti az alapot, de a nyitottabb megközelítés minden pillanatban ad a zenének egyfajta sajátos lüktetést, ami ebben a formában nem igazán jellemző másra a jelenlegi színtéren.

Ez a zene tehát old school heavy metal, de nem úgy, mint a Hell, okkult és halálmadár, de nem úgy, mint a Ghost, és kellően egyéni is, de nem eszement módon ugrál ide-oda a különböző stílusok között, hanem roppant koncepciózusan. Az In Solitude persze éppen emiatt borítékolhatóan soha nem lesz a tömegek kedvence, de még a – saját téves önképével ellentétben – ma is roppant vonalasnak, konzervatívnak számító metalos táborban is sokakat taszítanak majd. A többség képtelen lesz értelmezni, hogyan kerülnek a Fate-ízű szövevényes riffek, tempók, szólófutamok közé olyan gitármelódiák, díszítések, dallamfordulatok, amelyeket az ember inkább egy The Cure lemezen tudna elképzelni, Pelle Åhman hangja pedig további kérdőjeleket rajzol majd az arcokra. Az énekes torka, stílusa és előadásmódja összességében sokkal inkább hajaz egy gitárzúzó fémcsapat élére lökött, energikusabb Robert Smithre, mint mondjuk King Diamondra vagy akármilyen ikonikus metal frontemberre (sőt, itt-ott még akár Dave Gahan is beugorhat róla), vagyis kemény dió a dolog: vagy egyből bejön majd, amit csinál, vagy élből elutasítod. De ez alighanem így is van rendjén, pláne, hogy ehhez a muzsikához tökéletesen passzol ez a túlvilági hang, amelyben még tagadhatatlan színpadiassága mellett is ott rejlik valami megfoghatatlan.

Az album dalai egyébként méregerősek, és igen masszívan telepszik rá az emberre az a szürkén nyomasztó, ködös-sötét hangulat is, amely már a He Comes borongós, sötéten wave-es kezdésével beszippant, majd utána az egész anyagot áthatja. Nem is szívesen emelek ki csúcspontokat a nyolc szerzemény közül, mert mindegyik rejt valami olyat, amitől kedvenc lehetne. A leggyorsabban azért az említett Pallid Hands és a lendületes, ragadós Lavender révén lehet belekapaszkodni az albumba, amely ráadásul a mai világban teljesen szokatlan, lélegző természetességgel is szól. Emellett Henrik Palm és Niklas Lindström roppant okosan felépített gitárjátékáról is muszáj külön megemlékezni.

A Sister elég markánsan jelenít meg egy bizonyos hangulati világot ahhoz, hogy ne lehessen folyamatosan hallgatni, egyes napokon azonban nem nagyon akad párja ennek az albumnak, főleg így, a reménytelen és lehangoló tél kellős közepén. Olyannyira hatásosan zenélnek a svédek, hogy kicsit már most is bánom, amiért csak a „futottak még" kategóriában említettem meg a lemezt az évvégi listámon, és nem szorítottam neki helyet az első húszban.