Négy év szünet két lemez között magyar viszonylatban monstre szünetnek számít, hiszen még akkor sem szokványos az ilyesmi, ha jelen esetben is megvoltak a maga okai. Csak az idő adhat választ rá, hogy a Junkies lemaradt-e valamiről – hiszen azért végbement itt az elmúlt időszakban egy még itthon is érezhető underground rock'n'roll fellendülés –, de a Degenerációval mindenesetre kihozták magukból, amit lehetett.
Barbaró Attiláék kapcsán gyakran elhangzik, hogy a mindenkori lázadó gimnazisták mindennapjainak aláfestő soundtrackjeit gyártják le, és van is ebben némi igazság, csak hát sokan imádják elfelejteni, hogy belépő zenekarokra szükség van. A csapat üzenetei persze vajmi keveset változtak a '90-es évek közepe óta, de ezzel még itthon sincsenek egyedül, nemhogy ha kitekintünk egy kicsit a határokon túlra... Magyarán szólva ha eddig szeretted a Junkiest, a Degenerációt is garantáltan kedvelni fogod, ha pedig gúnyosan zöldpardonozol és kannásborozol, amikor szóba kerül a nevük, nyugodtan hátradőlhetsz, és folytathatod a cinkelést, a csapat veleje ugyanis maradt, amilyen volt. Ugyanazt a fésületlen, punkos rockzenét játsszák, amit nagyjából a Káros az egészségre óta, és habár akadtak korábban kísérletezősebb dolgaik, ez itt most egy egységesebb, célratörőbb és emiatt működőképesebb lemez, mint mondjuk az utolsó Szép új világ.
Különösebb műelemzésnek azért nem látom értelmét az album kapcsán, mert a zenekar több mint egy évtizede stabil tényező a hazai piacon, így ha erre az oldalra tévedtél, szinte garantáltan tudod, miről szól náluk a játék: hol punkosan pörgős, hol hard rockosan lazább tempókra épülő, sikálós riffekkel operáló ezredfordulós rock ez a megszokott témájú szövegekkel és Szekeres András jellegzetes hangjával. Ami magát a zenét illeti, az alterosabb, indie-sebb beütésű dolgokat ezúttal száműzték, ez pedig egyértelműen jót tett az anyagnak. Nem tudom, direkt törekvés volt-e ez vagy sem, de a dalokban sok helyen elég közel kerültek a Nihil hangulatához (itt-ott még konkrét szövegi utalások, sorok szintjén is), ám a rajongótábornak mindez aligha lesz probléma, hiszen máig a '97-es lemez tekinthető egyfajta közmegegyezéses Junkies etalonnak.
A dalok közül mindenképpen kiemelkedik a húzós Csatornapatkány, a legriffelősebb, középtempós A civilizáció foglya, az MTV-s műsorból ismert Rock'n'rollból ötös vagy a talán legerősebb A szabadság himnusza. Utóbbi egyáltalán nem nyilvánvaló darab a maga nyugis verzéivel és remekül elkapott refrénjével, de talán éppen ezért működik annyira jól. És ezek mellé menetrendszerűen becsúszott pár kevésbé sikerült darab is, mint például az egyértelműen ironikus, de valahogy mégis furcsa szájízt hagyó A drog az rossz, a szándékoltnál szintén jóval kevésbé szellemes Apám egy japán vagy a lemez mélypontjának tekinthető Hjumenrész. Mint azonban sejthető, ezeknél is inkább a szövegek vágják haza a végeredményt, mintsem a zene, az ugyanis gyakorlatilag végig a Junkiestól megszokott és a hívek által elvárt sémákra épül. De aki tokkal-vonóval, mindenestül zabálja a zenekart, az vélhetően az egész lemezt szeretni fogja, mert a Degeneráció bizony nagyon-nagyon Junkies, akár még eszenciálisnak is simán merném nevezni. Még abban is hasonlít az eddigi albumaikra, hogy megint kicsit steril a hangzása, legalábbis ahhoz képest, amilyen soundot megkívánna ez a fésületlen, koszos punk'n'roll: szépen, arányosan és erőteljesen szól, de ugyanúgy nélkülözi azt a bizonyos megfoghatatlan extra dögösséget, mint az összes eddigi lemezük.
A Degeneráció nem a rockzene forradalma, egyszerűen csak kaptunk 13 görcsöléstől mentes új Junkies szerzeményt, és kész. Nem feltétlenül szereznek majd vele rengeteg új rajongót, de a leállósabb időszak alatt kissé széjjelebb széledt tábor újonnani egybekovácsolásához tökéletesen elegendő lesz ez az album.
