Meglehetősen régen, hét éve jelent meg a Killing Joke legutóbbi lemeze, de most már szerencsére alakul a folytatás, ez az EP pedig az első konkrét előjel Jaz Colemanéktől. És azt kell mondanom, hogy amennyiben a Pylon utódja a két friss szerzemény szintjét hozza majd, igencsak érdemes lesz várni, ez ugyanis baromi ígéretes.
A brit alter/new wave/gót/poszt-punk/indusztriális/akármilyen úttörők esetében évek óta az eredeti felállást takarja a név, ami eleve jelent egy bizonyos szintet, én azonban azt bírom a legjobban ebben a mai Killing Joke-ban, hogy hiába beszélünk több mint negyvenéves zenekarról, akiknél az összes hangban ott kísért a múlt örökségének minden erénye, mégsem hat porosnak, avittasnak, amit hallunk. Sőt, még csak az efféle bandákat sokszor kísértő Motörhead-effektusról sem beszélhetünk (amivel amúgy önmagában szintén nincs baj, ha jó dalokkal párosul): az utóbbi pár lemez utólag hallgatva egyértelműen rendelkezik egy fejlődési ívvel, és a hosszas kivárás is azt mutatja, hogy az öregek nem akarják mindenáron a szájukat jártatni, amikor épp nincs mit mondaniuk. Ritka, de üdvös ez a hozzáállás.
megjelenés:
2022 |
kiadó:
Spinefarm / Universal |
pontszám:
9 /10 Szerinted hány pont?
|
Ahogy fentebb már említettem, a két új dal ennek megfelelően egészen óriási. A címadó a banda zajosabb, pörgősebb oldalát hozza, de egyszersmind azzal a bizonyos éteri sötétséggel, ami végig áthatja a számot: Geordie Walker zsizsegő-zakatoló riffelése és Paul Ferguson pumpáló dobolása legalább olyan védjegy, mint Coleman kissé papos, némi jó értelemben vett ripacskodástól sem mentes kántálása, de a lényeg, hogy a dallam és a tempó egyből a fülbe ragad. A Total, ha lehet, még jobban tetszik kissé elszálltabb hangulataival, monumentális, jelentőségteljes, ám végig ízlésesen csak a háttérből domináló szintis szőnyegezésével és Youth pulzáló basszusával. A refrén berobbanásai pedig kivételes dinamikát kölcsönöznek neki.
Az ábrát két remix teszi teljessé a legutóbbi lemezről. A Delete In Dub – Youth's Disco 45 Dystopian Dub nekem egyértelműen sok a maga savban áztatott, szétütött elektromosságával, az eredetiben is óriási Big Buzzból kanyarított, a folyós gitárok helyett a '80-as évek diszkós szintijeivel vastagon megkent, táncosra vett Motorcade Mix azonban baromi jó így is.
Várom a nagylemezt, ezek után megint igen sokat várok tőlük!
Hozzászólások
Majd szólj, mire jutottál, és hogy bejöttek-e az útmutatónak szánt lemezek
Oké, köszi az infót!
Szerintem attól is függ, hogy mi érdekel a legjobban. metalos fejjel a Pandemonium (1994) és a 2000-es évek közepén készült második self-titled (2003) valamint a Hosannas (2006) a nyerő, de az első self-titled (1980) egy post-punk alapmű,m viszont ott is hallatszik, hogy majd valamikor el fognak lépni az industrial irányába. A Democracy (1996) egy kicsit punkosabb, a Night Time (1985) meg sötét, new wave-esebb. Minden 5-6 évre jut egy kiemelkedő album, kb azokkal érdemes kezdeni, ami itt vastagon van szedve: https://rateyourmusic.com/artist/killing-joke
Szerintem amúgy mindent egybevéve a Night Time a legjobb lemezük. Nem ismerek mindent, csak az életmű felét/háromnegyedét, az újabbakat pl pont nem.
O.K. Koszonom a választ.
Kettes Down majd lesz egyszer, nekem is klasszikus, de most nem volt tervbe véve. Majd legközelebb.
Tavalyi Crown kimaradt (jó volt ettől még), most már szerintem nem pótoljuk így egy év csúszással.
Nem ide tartozik de szeretném megkérdezni, hogy nem tervezitek a Klasszikusokba a Down kettes albumát? Az éven toltotte be a 20-adik évét, és szerintem nagyon sok embernek igazi klasszikus :-) Még egy kérdés: a tavalyi The Crown - Royal Destroyer albumáról nem volt ismerteto? Csak mert szoktál róluk írni...