Shock!

Fred Astaire táncol egy világháborús csatamezőn. Ez a kép látható a Killing Joke nevű, londoni illetőségű zenekar debütáló albumához kiadott első single, a Wardance borítóján. És ennél a képnél jobban soha senki nem tudta megfogalmazni, hogy mi is a Gyilkos Tréfa lényege. Az Apokalipszis tánczenéje, bohéman szökdécselő, arcunkra fagyott vigyorú haláltánc, törékeny, tüllruhás balerina a temetőben. És a legfrankóbb az egészben, hogy a Killing Joke most is pontosan ugyanazt mondja, mint '79 októberében legelső EP-jével, a Turn To Reddel, majd korai, metalba hajló post-punk albumaival, később pedig a '80-as éveket végigkísérő, kicsit kommerszebb hangzásba csomagolt, ám ugyanolyan súlyos témákat boncolgató lemezeivel. A frusztráció, harag és jövőféltés mindig ugyanaz, maximum a köntös más kicsit.

Ezúttal a legutóbbi két lemez – Absolute Dissent és MMXII – vonalát folytatva sötéten disztopikus, iszonyatosan súlyos és tömény dalfolyamot kapunk, ami majdnem eléri az egyórás hosszt (a deluxe edition pedig másfél óránál is hosszabb!), úgyhogy a négy megveszekedett brit fickó új dalcsokrára ismét rá kell szánnunk az időt és az energiát. Ráadásul kicsit sem leszünk vidámabbak, ha a végére érünk, viszont olyan tartalmas, továbbgondolkodásra késztető élménnyel gazdagodunk, ami nem csak a mai zenei mezőnyben párját ritkító. Régen is az volt.

A 2008 óta ismét eredeti felállásában játszó négyes felpörgetett fordulatszámát jól mutatja, hogy a '90-es és a 2000-es években mindösszesen öt lemezre futotta az erőből, most pedig már a harmadiknál járnak 2010 óta. Ráadásul a triász mindegyik tagja mestermű lett – igen, a Pylon is az, visszautal a banda valamennyi korszakára, kicsit mégis a jövőbe mutat. Minden a megszokott: az önmagát általában bolyongó cigányként aposztrofáló (végül is félig indiai) Jaz Coleman többnyire hidegen csengő, lélekboncoló, máskor viszont erőszakos dallamokat hozó hangja, és egy teljesen megőrült szintipop-bandára hajazó szintetizátor-játéka, Youth hangsúlyos basszusbűvölése és a társ-alapító Big Paul Ferguson rendkívül erőteljes, néhol törzsi jellegű, jobbára viszont totál ipari ütemeket hozó játéka, amit mindig is a csapat titkos fegyverének tartottam. A banda lelkét azonban vitán felül a Coleman mellett mindvégig kitartó Geordie Walker jelenti, akinek a játékában mindig egyszerre van jelen valami iszonytató súly és fájdalom, de szinte könnyed játékosság is. Ezt pedig tényleg nem lehet tanulni, és igazából nem is nagyon tudnék túl sok gitárost mondani, akire ez ebben a formában jellemző lenne.

Dalokat külön kielemezni sok értelme nincsen, mert ebben az esetben mind a színvonal, mind a stílus tényleg végig egységes, inkább csak a hangulati görbét érdemes felvázolni. Az anyag elején az Autonomous Zone / Dawn Of The Hive / New Cold War triász egy elég sivár jelenbe oltott fakó jövő képét festi elénk, pattogó-surrogó effektek hátán kúszunk mind előrébb egy indusztriális dzsungelben, körülöttünk zakatol a banda, miközben néha táncra is perdülünk. Vagy csak a bőrünk alá ültetett vezetékekből áramló elektromos impulzus rázza testünket?

Később, a melankolikusan dallamos, dallamosan melankolikus, az előző album In Cytherájára visszautaló Euphoria közben kicsit megpihenhetünk ugyan, ám ez csak előjáték a lemez központi tételéhez, a New Jerusalemhez, amiben Geordie robusztus gitárja és a háttérből alányomatott, már-már játékosan csilingelő szintihangok olyannyira érdekes kettőst jelentenek, hogy a dalt kötelező vagy háromszor lepörgeti egymás után. A War On Freedom / Big Buzz / Delete trojka újfent pokolba tartó keringőket jelenítenek meg, hogy a dolgok betetőzéseként másik kedvencem, a klipesített elektropunk I Am The Virus megpróbálja elmosni az egész világot. Sikerül is neki, és ezek után már tényleg nem lehet más előttünk, csak az ismeretlen (Into The Unknown).

A részben Nagy-Britanniában, részben Prágában rögzített, rendkívül jó megszólalású – utóbbiért ismét Tom Dalgetynek jár a pacsi – Pylont istenigazából ugyanúgy lehetne a csapat főművének nevezni, mint ahogy az első lemez, a '85-ös Night Time, a '94-es Pandemonium, esetleg a három évvel ezelőtti utolsó korong is az volt. Ez pedig baromi nagy dolog, tessék nyugodtan még egy hasonló bandát mondani! (Oké, tudom, a Rush.) A világ egyik legmenőbb csapatát Killing Joke-nak hívják.