Shock!

Ismerek valakit, aki ezt az albumot csípőből porig alázná és szanaszét fikkantaná - de most én írok róla. Én pedig mérsékeltebb és jóindulatúbb leszek a talján bandához, mert születési rendellenességből kifolyólag vajszívem van... Persze nem kizárólag az omladékonyságomról van szó: belőlem közel sem vált ki olyan erős ellenszenvet vagy fanyalgást ez az anyag.

Ami a Macbeth egyértelmű gyengéjeként felróható, az az átütő tehetség hiánya. Kellemesen dallamos, szimfonikus elemekkel dúsított, leginkább gótikus muzsikát gyártanak. A középszerűség elsősorban az énekesek terén érzékelhető: a frontember, illetve a frontmaca sem üti meg azt a szintet, ami egyszeriben kiemelné a Macbeth-et a soknyi hasonszőrű banda homályos gomolyagából. További megjegyzésre szorul, hogy a hangzás nem igazán telt és átütő. Ezen alaposan javíthattak volna, mielőtt piacra dobták a cuccot, hisz a pöpec megszólalás sokat lendíthet az összképen. Ha ezeken a megállapításokon sikerül felülkerekednünk és további érdeklődést tanúsítunk az album iránt, azért érhetnek minket értékelhető élmények. A nóták szinte maguktól nyújtják a jó ötleteket, amelyeket profibban is ki lehetett volna dolgozni. A Lifelong Hope, vagy a My Desdemona így is elmegy, a Miss Murderess melódiája pedig egyenesen dúdolásra késztet. Szintén dicséret jár a Good Mourning drámai duettjének - kissé King Diamond hangulatú - perceiért. A dallam kifejezetten pofás. A zordan zakatoló Henceforth elhömpölyög a folyammal. A romantikus-zongorás Keep the Secret nem a legjobb ballada, amit valaha hallottam, de belekötni sem fogok. A komor Down-Hearted ismét többszereplőzve drámázik, míg a záró Dead and Gone szimfonikusban és kissé behörgülve nyomatja a témát.

Demóként - esetleg kissé elkapkodott bemutatkozó albumként - jobban szerepelne az anyag, mert akkor várhatnánk, hogy idővel egy kidolgozottabb, érettebb változattal is előáll a csapat. Kész produkcióként kicsit gyengusz. Nem rossz, mert a lehetőségek ott lappangnak a hangjegyek közt - de kevés benne a szufla.