Vannak olyan dalnokok, akik hallatán olyasmi érzés kerít hatalmába, mintha előző éjszaka valami ordenáré módon beakasztottál volna, és most véreres szemekkel, zúgó fejjel próbálnád összerakosgatni az emlékmorzsákat viszonylagos egésszé. A világ furcsán ismeretlennek tűnik, mintha valami delíriumos álomban lépkedne az ember, és még a megszokott dolgok is ridegen valószínűtlenek. Nem sokan, de azért léteznek ilyen előadók, és Mark Lanegan egy közülük. Olyasmi, mint egy fiatalabb Tom Waits. Közös bennük a kissé idegenszerű, kivülálló attitűd, az underground jelleg, az önpusztításra való züllött hajlam, és mindenekelőtt azonos a ráspolyos, mély bariton is, bár Lanegan énekstílusa, egyben muzsikája is jóval könnyebben befogadható, mint az öreg zsenié.
Ja, hogy kicsoda egyáltalán Mark Lanegan? Igen, mintha mind a mai napig valahogy elbújna kicsit a nagyobb nevek mögött, és csak ritkásan lépne elő a félhomályból. Pedig bőven rászolgált arra, hogy saját jogon is emlegessék, kezdve a Screaming Trees-zel, ami a grunge felfutása idején (illetve azt mintegy megelőlegezve) tett le hét sorlemezt az asztalra, amik közül nem mondom, hogy mind remekbe szabott, de az utolsó kettő egészen biztosan az. Jellemző módon a Trees ebben az időben is arról volt a leginkább híres, hogy Mark Kurt Cobain egyik legjobb cimborája volt, majd a csapat végkorszakában másodgitárosként Josh Homme is a tagság soraiba tartozott.
Aztán a jó Mark bő két évtizede szállítja a szólóanyagokat is, jelen darab már a hetedik a sorban, emellett pedig kollaborációinak se szeri, se száma. Mindenképp kiemelést érdemel közülük az ex-Afghan Whigs-es Greg Dullival való összeborulás (The Gutter Twins) és a szöszi Isobel Campbellel közös kaland (ez utóbbi együttműködés már három lemezt fialt). Meg persze az, hogy Josh Homme-mal akkora cimborák, hogy még a Queens Of The Stone Age teljes jogú tagjává is vált egy rövid időre, és mindösszesen három lemezén szerepelt. Na, ennyit a dicső múltról, és lássuk, milyen is lett a Blues Funeral.
Mindenekelőtt közel sem annyira kriptaszagú, mint az a címből következne, és még kevésbé bluesos. Sokkal inkább melankolikus, alternatív felhangokkal gazdagon teletűzdelt gitárzene, rengeteg érdekes effekttel, nagy adag költőiséggel és csipetnyi világfájdalommal. Elismerem, ez így csokorba gyűjtve elég bölcsészesen és taszítóan hangozhat, de én szeretem Lanegan hangját, méginkább azt a megfoghatatlan atmoszférát, amit vele képes kelteni. És annak aztán most sem vagyunk híján, de azért azt mondom, hogy ha a csodálatosan fényképezett klippel bíró, gépies ütemeken alapuló, roncsolt nyitódal, a The Gravedigger's Song nem fog meg, ne is próbálkozz tovább. Ennél a Grinderman megszelidített dalait felidéző darabnál ugyanis jobb szám később sem lesz, de slágeresebb se nagyon, talán a hármas rajtszámú és igazi easy listeninget jelentő Gray Goes Black kivételével. De sem a hamisítatlan kesergők, mint a hat és fél perces Bleeding Muddy Water, vagy a romantikus képekkel és nagyszerű dallamokkal telepakolt St. Louis Elegy, sem pedig az olyan vadócabb tételek, mint a kaotikus Riot In My House és a nyomokban QOTSA-et tartalmazó Quiver Syndrome nem egykönnyen eladhatók, igaz, komolyabban azért nem fekszik meg a gyomrot sem.
És épp ez a gondom a Blues Funerallal. Mármint hogy eléggé egybefolyik a majd egyórás játék, csak ritkásan emelkedik ki egy-egy olyan momentum, amire igazán fel tudom kapni a fejem. A már említett nyitódalon és a St. Louis Elegyn kívül ilyen a (láz)álomszerű Phantasmagoria Blues, a popos könnyedségében is mély fájdalmat rejtő Harborview Hospital, vagy az akusztikusságával és sejtelmes kórusaival végre tényleg elég bluesos Deep Black Vanishing Train. De a legjobb akkor is a mellotronnal is megtámogatott, zaklatott Leviathan, ebben tutira benne van a producerként bábáskodó Alain Johannes keze is. Viszont az Ode To Sad Disco valóban diszkós ritmusai (tiszta Erasure, amit hihetetlenül undorodva írok csak le) és a Tiny Grain Of Truth hét percesnél is hosszabbra hízlalt totál funkciótlan zárása egyértelműen pontlevonást vonnak maguk után. Mint ahogy az is, hogy a korongon kizárólag programozott dobokat hallhatunk, mindenféle kütyükkel megtámogatva ugyan, de attól még valódi élet nélkül.
Igazi hangulatzene ez a purgatóriumból felsóhajtott dalfüzér, amit a legjobb talán egyedül, sötétben, fülessel hallgatni, lehetőleg éjféltájt, mert úgy jön át leginkább a miértje, és most, hogy én is így teszek, egy csapásra sokkal jobban is tetszik - azonban ezzel együtt is csalódás picit a nyolc évvel ezelőtti utolsó szólókoronghoz, a Bubblegumhoz képest. Maga a zene nem is nagyon érne hét pontnál többet, de Lanegan egyre jobb hangja és a megmagyarázhatatlanul hideglelős atmoszféra miatt jószívű leszek.
Hozzászólások