A Maroon 5 mainstream sikere elsődlegesen minden bizonnyal annak köszönhető, hogy igen jól eladható terméket jelentenek, kimondottan az amerikai piac számára csomagolva és kiszállítva. Onnan jöttek, ahonnan kell – honnan máshonnan, mint a napfényes Kaliforniából, Los Angelesből – és úgy is néznek ki, ahogy az egy ilyen bandától elvárható. Van cukimuki énekes/gitáros (Adam Levine) divatos borostával persze, és naná, hogy a tetkói is a helyükön vannak, hadd nedvesedjen a lázadó tinilányok bugyija, van aztán valamivel rockosabb kinézetű (hosszú haj, bezonyám!) gityós, mert hát a gitár az mégiscsak olyan rock hangszer (James Valentine), a többiek meg bármely entellektüelnek látszani akaró alter bandába vígan beférnének.
Na, ők öten a Maroon 5 (egykoron Kara's Flowers), és eleddig két csudálatos stúdiólemezt szabadítottak a világra, meg jó néhány koncertfelvételt. A második lemez után három évvel aztán nemrégiben elérkezettnek látták az időt a hármas koronghoz. Amivel pont ugyanannyira lopták be magukat a szívembe, mint eddig. Alapvetően ugyanis tiszta szívemből rühellem az olyan produkciókat, melyeknél enyhén szólva kilóg a lóláb. Vagyis ahol minden hangon hallatszik, hogy patikamérleggel lett kiméricskélve, hogy melyik összetevőből mennyi kell ahhoz, hogy a jónép totálisan bekajálja a cuccot.
A majd kilenc évvel ezelőtti rettentő sikeres bemutatkozás (Songs About Jane) idején még leginkább valami felmelegített Stevie Wonder (brrrr...) féle muzsikát nyomtak, ami a 2007-es It Won't Be Soon Before Long idejére átadta a helyét egyfajta Prince/The Police keveréknek. Ők maguk legalábbis valami ilyesmit szoktak nyilatkozgatni, bár ez utóbbi sommás megállapítás véleményem szerint enyhén szólva is sértő Stingre és egykori kompániájára nézve. Na mindegy, a hármas lemezen mindennek még inkább felhígított változatát kapjuk, plusz némi Phil Collins lightot, igazi popzenét, sajnos a szó rosszabbik értelmében véve.
Kezdjük a nehezével: Adam Levine továbbra is rettentő tenyérbe mászó módon vernyákol, egy begerjedt kandúr és egy kasztrált trubadúr eltitkolt szerelemgyerekeként (bocs minden igazhitű rajongótól, de tényleg baromira irritál a fickó hangja, pláne a nyúlós énektémái), és igazából az egész muzsika is olyan sótlan tingli-tangli. R&B, funk, pop egyveleg, némi lírai cukormázzal leöntve, mindenfelé tömve vannak a rádiók ilyenekkel, viszont magamfajta rockzene szerető egyén jobb esetben is sugárban okádik az ilyesmitől. Oké, adjuk meg azért nekik, ami jár: hallhatóan tudnak zenélni, emellett pedig az is pozitívum, hogy szép tisztán szól a Robert John „Mutt" Lange kreálta hangzás, továbbá a borító is tetszik.
Amúgy a korong a megjelenés óta eltelt jó öt hónap alatt nem is lett annyira kiugróan sikeres (némileg a kiadónál is jobbat vártak, ami egy ilyen banda esetében kvázi felér egy halálos ítélettel), pedig a marketing csoport küzdött becsülettel, a lemez első (és tán egyetlen igazi slágergyanús) szerzeménye, a Misery rögtön ment ki a rádióknak, klip is készült rá hamar-hamar, benne jónővel (Levine aktuális csaja), ahogy kell, játszották is többnyire orrba-szájba. Aztán a Give A Little More lett a második kislemez, ez azonban cincogó gitárjaival, gyenge Back II Black utánérzésével már nagyon-nagyon fáj, az olyanok pedig, mint a legrosszabb Stevie Wonder dalokat felidéző sha-la-la-la sláger I Can't Lie, vagy a még gányabb Get Back In My Life egyszerűen nyolc napon túl gyógyuló sérüléseket okoztak.
Nem is ragoznám tovább, mert nincs értelme. Büszkén jelenthetem, hogy a majd háromnegyed órás korongot igazi mazochistaként háromszor is sikerült végighallgatnom (igaz, utószor egynéhány hangjára már szó szerint a hajamat téptem). Így aztán arra jutottam, hogy a lemez éppen annyi pontot fog kapni, ahány számnál nem kaptam azonnali sikítófrászt – ezek pedig: Stutter, Hands All Over, Runaway és a Lady Antebellum névre hallgató vendégénekes hölgyeménnyel feljavított lírai Out Of Goodbyes – ez úgy számolom négy. Viszont a korong legvégén megbúvó bonus, a Queen eredetijétől inkább elvevő, mint ahhoz hozzátevő Crazy Little Thing Called Love teljesen felesleges és erőtlen akusztikus átdolgozásáért le kellett vonnom egy pontot. Hát így lett 3.
Hozzászólások