Shock!

Egyáltalán nem lepett meg, hogy a Mayhem ennyi évig kereste a választ a Rune „Blasphemer" Eriksen 2008-as kilépését követő sokkra, nevezett gitáros/zeneszerző ugyanis nemcsak helyreállította a norvég legenda státuszát, de vezéregyéniségévé is lett annak. Ennyi év távlatából lényegtelen, hogy Blasphemer pontosan miért hagyta el stabilan birtokolt posztját, annyi azonban már akkor is bizonyosnak tűnt, hogy hasonló kaliberű utánpótlásra találni nem lesz egyszerű feladat. Hellhammer és társai szerencsére a köztes időben sem jegelték a zenekart, a lehetséges opciók közül ők arra szavaztak, hogy vendég muzsikusokkal töltik fel a keretet, és erőgyűjtés gyanánt körbeturnézzák a kontinenseket. Megfordultak közben páran a gitáros poszt(ok)on, míg végül Morten „Teloch" Iversent (Nidingr, The Konsortium, stb.) érezték kellően felnőttnek a feladathoz, hogy vele egy új stúdióanyagnak is nekiugorjanak. Ebben a helyzetben a lényegi felelősség Teloch vállát nyomja, hiszen a Mayhemben jelenleg rajta kívül nincs más dalszerző.

Nem volt különb helyzetben anno Blasphemer sem a Wolf's Lair Abyss idején, ott azonban „csak" a véres sztorival és egy EP-vel kellett megbirkóznia, mielőtt a Grand Declaration Of War albumon letette a névjegyét. A Grand Declaration... amúgy egy döbbenetesen bátor húzás volt a Mayhemtől, továbbá a jelenkori építkezés kiindulópontja is egyben, ennek felismeréséhez nincs szükség többre pár másodpercnél az Ezoterikus Hadviselésből. Közös pontok még a vékony gitárhangzás és a basszusgitár mostohagyermekként való kezelése, aminek nem örülök, de ez esetben már bőven betudom koncepciónak. Az új anyag tónusa mindenesetre egyértelműen melegebb, mint az emlegetett, ezredfordulós elődé, határozottan megjelenik benne az Ordo Ad Chao gonoszul oldszkúl világa is. Attila persze újra itt van, és még ha minden vele készült felvétel esetében – áldozva az objektivitás oltárán – el is kell fojtsam ellenérzéseimet énekesi szereplésével kapcsolatban, az Esoteric Warfare főleg miatta több egy átlagos extrém metal kirohanásnál.

Dr. Csihar páratlan hangképzési adottságainak és hatásvadász fegyvertárának magabiztos tulajdonosaként hoz mindent és még annál is többet, mint ami tőle, kivételes státuszában immár elvárható. Egyszerre idézi a korábbi vokalistákat, újraértelmezi saját múltját, és a most végre bevetett magas hangjaival még meglepetést is szerez. Ez azonban csak az érem egyik fele, a másikon viszont Teloch egyelőre nem mutatja meg igazán magát. Az első hallgatások alkalmával olykor bizony arra riadtam fel, hogy noné, itt bizony olykor a riffkovács kreativitás szikrája is megcsillan! Szembejön persze az a dilemma, hogy egy dalszerző zseni helyét megöröklő, hatalmas terhet cipelő zenésztől jogosan mi is várható el az első vele készült felvételeken, de ennyi év kihagyás után engedtessék meg, hogy ezzel ne foglalkozzam. A szükségszerű térkitöltésen, no meg Thorns-utánérzéseken kívül (persze jócskán merítve elődjétől is) nem sok mást hallok a húros hangszerek felől, és ezen a ponton a dolog számomra el is dőlt. Zömmel erőltetett atmoszférateremtésként értékelem a hallottakat, amelynek leglényegesebb pozitívuma, hogy újra hallhatom legkedvesebb dobosom játékát.

Attila mellett egyértelműen Hellhammer viszi el ugyanis a balhét, utóbbi ráadásul olyan vehemenciával és eleganciával teszi ezt, hogy rajta fogást találni sem könnyű. Egy komplett ütős együttes teljesítményével ér fel a játéka (túloztam), melyet érdemei elismerése mellett jól előre is toltak a hangképben, hiszen az (végre) jól is szól. Az előzetesen alaposan körülírt vezérfonalra felfűzött szövegekben szintén el lehet merülni éppen, de a háborús agykontroll kísérletek és a hozzájuk kapcsolódó összeesküvés-elméletek ebben a nem éppen szofisztikált tálalásban az én érdeklődési körömön kívül esnek. Bár az „énekhangon" kívül a zene is kellemesen változatos, a dalok mégsem képesek az elvárt izgalmi faktort fenntartani, a lemez végére zömmel össze is folynak. Egyes motívumok tűnnek csak érdekesnek, mások egyértelműen elhasználtnak, a többi pedig egyszerűen elmegy mellettem. Ennek ellenére mégiscsak kiköveteli az odafigyelést az album, egyrészt a résztvevők személye, másrészt magas fokú intenzitása miatt, ezzel némileg feledtetve annak mélységi hiányosságait.

A Mayhem tehát igazából máig sem találta meg a dalszerzőjét – aki később lehet még akár éppen Teloch is –, így az Esoteric Warfare sem lett most több egy profin kivitelezett, de távolról sem megrázó erejű golyózápornál. Remélem, a remények beteljesítésére nem kell újabb hét évet várnunk. Ha a csalódásomat nem számítom, ez így egy izmos hetes.