Shock!

Hat év sok mindenre elég. A göteborgi Monolordnak például elég volt ahhoz, hogy a teljes ismeretlenségből indulva kiadjon négy nagylemezt, és elérjen odáig, hogy az európai stoner/doom színtér egyik megkerülhetetlen oszlopává váljon. Persze, ez a közeg – legyen bármennyire népszerű és túljátszott is – még mindig igazi underground dolog, és soha a büdös életben nem fog arénabandákat kitermelni magából, így aztán a svéd trió sem fog – remélhetőleg minél előbb bekövetkező – legközelebbi eljövetelekor a Papplaciban akciózni, bőven jó lesz nekik a Dürer középterme is. De akkor is, lemezeik bőven elegendők ahhoz, hogy a hozzám hasonló szimpatizánsok elégedetten bólintsanak busa fejükkel: ez már megint ott van az év legjobbjai között! A No Comfort esetében pedig még jobban is, mint ezidáig, mindent egybevetve ugyanis ez a Monolord legváltozatosabb, egyben legjobban sikerült munkája.

Persze úgy lett az, hogy Lordék közben jottányit sem változtak, pusztán minden irányból kihangsúlyozták zenéjük összetevőit, ezáltal pedig a súlyos részek még súlyosabbak, a dallamosak pedig még dallablablabla. A lényeg az, hogy ezúttal is kevés dal van (hat), cserébe jó hosszúak, és hát igen, a Sleep (és a háttérből nyilván a Black Sabbath) hatása továbbra is letagadhatatlan. Bizonyság erre a jó tízperces nyitódal, a korábbról már ismerős The Bastard Son, ami tokkal-vonóval-szöveggel-leállással-újra besúlyosodással egyetemben hozza a zenekar legjobb formájára jellemző megoldásokat és hangulatot. A későbbiekben hasonló lesz a Skywards is, egy fokkal talán szürkébb kivitelezésben, de úgyszintén fülbe ragadóan.

A kettes (és igencsak furcsán poszt-apokaliptikus videóval bíró) The Last Leaf már kicsit más világ, némileg tempósabb és sokkal slágeresebb, olyannyira, hogy kicsit hunyorítva akár még Ozzy jövőre megjelenő új lemezére is oda tudnám képzelni – pláne, ha figyelembe veszem, hogy Thomas Jäger milyen irtózatosan fogós szólót kanyarít a dal második felében. Hát igen, a jó Thomas énekesnek talán nem éppen topligás (szerintem amúgy semmi gond nincs vele), de amit akár ritmus-, akár szólógitározás terén elénk pakol, az mindenképpen elismerésre méltó! Nemcsak a már említett számban, hanem abban a Larvae-ben is, ami hiába visszafogottabb, a maga módján talán az egész lemez legsúlyosabb és legösszetettebb darabja. Ugyanezen a vonalon mozog az Alone Together is, ami annyira fájdalmasan szépre sikeredett, hogy még hamisítatlan göteborgi szomorúmetal-bandáknak is jól állna. Bizony, a szülőföld kötelez.

Lezárásként pedig megkapjuk még a címadó tizenegy perces világsiratóját, ami hamisítatlan doom-atmoszférával kínzó darab, és ha az Alone Together az egyén magányáról, depressziójáról vallott keresetlen szavakkal, akkor a No Comfort már az egész világ kataklizmáját tárja elénk, tűzben álló égbolttal, vérben úszó óceánokkal, leomló hegységekkel és sikoltó gyermekekkel. Közben persze újfent olyan gitárjátékot kapunk, amitől feláll.....a hátunkon a szőr, de Mika Häkki basszert és Esben Willems dobost sem érheti semminemű panasz (pláne, hogy utóbbi ismételten kivette a részét a hangmérnöki-keverési munkálatokból is).

Olykor magam is úgy vélem, hogy talán túl sok is már a jóból a töméntelen mennyiségű, újabb és újabb stoner/doom/sludge-csoda felbukkanása, de amíg olyan lemezek jelennek meg, mint a gyönyörű borítóba csomagolt No Comfort, bizonyosan nem kell attól tartanunk, hogy a stílus belefullad önnön mocsarába.