Shock!

A kanadai Monster Truck olyan zenét játszik, amit az ember elsődlegesen nem feltétlenül egy kanadai zenekartól várna, viszont körülbelül fél percnek kell eltelnie a Why Are You Not Rocking? című nyitódalból ahhoz, hogy ilyesmivel ne is foglalkozzunk, és a hatás utána végig kitart a Sittin' Heavy további tíz szerzeményének ideje alatt is. Az ontariói Hamiltonból elszármazott négyesfogat elég markáns southern ízekkel elővezetett, súlyos hard rock muzsikában utazik, de talán hülyeség is földrajzi régiók szerint elosztani, kitől mi az autentikus. Ha már úgyis Monster Trucknak nevezik magukat, a kamionosrock mondjuk megfelelő besorolás lehet, és ebbe elég sok minden bele is fér.

Azért hangsúlyozom mindezt külön, mert azt azért nem lehet rásütni a bandára, hogy sima southern muzsikát tolnak. Összességében lényegesen súlyosabb, modernebb ez a zene, mint egy szimpla Lynyrd Skynyrd- vagy Blackfoot-kópia, noha egyértelműen e csapatok, illetve társaik jelentik náluk a kiindulópontot. A Monster Truck azonban ennél lényegesen varacskosabban, koszosabban, füstösebben nyomatja az ízes riffeket, és a megszólalásuk is inkább egy stoner-bandával rokon, mint Johnny Van Zantékkal. Úgy hagyományőrző a lemez, hogy közben egy másodpercre sem nevezném retrósnak, és ez manapság egyáltalán nem hátrány...

Persze semmilyen vízipipából előbújt délszaki riff, bluesos szóló és búgó basszusfutam nem érne semmit jó dalok nélkül, a Monster Truck pedig marha jó dalokat írt erre a lemezre. Szám szerint tizenegyet: üresjárattól mentes, roppant feelinges lemez lett a Sittin' Heavy, utólag visszaásva egyértelműen erősebb és kerekebb az amúgy szintén tök jó Furiosity debütnél. Ráadásul a saját kereteik között változatosak is, a southern keretek közé ágyazva jól megférnek egymás mellett a csatakos riffekkel, nagyívű énekdallamokkal ellátott direkt rockhimnuszok (Don't Tell Me How To Live, She's A Witch, The Enforcer), a lazábbra vett, könnyedebb témák (például a legslágeresebb For The People bluesrock-himnusza, a Things Get Better pattogós, mégis energiával telített rock'n'rollja vagy az epikus, lélekkel telített Enjoy The Time zárása) és a szolidan kenderillatú, jammelős súlyosságok (Another Man's Shoes, To The Flame), de akad délies metal'n'roll-döngetés is (New Soul). Nálam ezek mellett a borultabb, hatalmas dallamokkal megkoronázott Black Forest is nagy favorit a maga egyértelmű Soundgarden-áthallásaival, viszont itt is akad a háttérben némi Hammond, a szóló pedig igazi déli feelinget hoz, szóval megint nehéz eldönteni, melyik zsebbe passzol igazán a Monster Truck. De valószínűleg nem is kell mindenáron skatulyázni, úgyis az a lényeg, hogy nagyon jól nyomják. Van benne érzés, van benne rock, van benne erő, és az is lejön, hogy őszintén, szívből játszanak.

Azt persze nem hallgathatom el, hogy itt-ott tagadhatatlanul rejlik némi amerikai rádiós íz is a nótákban, és ha már kanadaiak, az sem meglepő, hogy ez néhol eléggé összekeverhetetlen chadkroegerizmusokban ölt testet Jon Harvey basszer/énekesnél. A nyitó Why Are You Not Rocking?-ban is ott figyel ez a vonal, a For The People-ban meg aztán pláne, de a zene ezzel együtt is teljesen másmilyen, amúgy meg legyünk már most az egyszer őszinték: Chad Kroeger világéletében klasszikus hard rock éneklést produkált, méghozzá marha jó érzékkel. Attól még nem ő találta fel a kereket, hogy sokan az ő keze által látták először gurulni... Vagyis akármilyen erőteljes, ráspolyos, tesztoszteronnal telített régi rocktorkot idecitálhatnék a '70-es vagy a '80-as évekből, azokat is akár, akiktől Chad is tanult. Harvey mindenesetre igazi kincsnek tűnik az itt produkáltak alapján, de a többiek is jól hozzák, amit kell. Tényleg nem tudok mibe belekötni.

Azt kell mondanom, hogy a bandanév és a farmerdzsekis borító ezúttal tökéletesen fedi a zenei tartalmat, és bárkinek csak ajánlani tudom a Monster Truckot, aki bírja az olyan zenekarokat, mint a Zakk Wylde-féle Pride & Glory, a Black Stone Cherry, a sajnálatosan hamar megboldogult Anti-Mortem, régebbről a Brand New Sin, vagy akár itthonról az Asphalt Horsemen. Konkrétan a fentiek közül egyiknek sem ikertesója a banda, de ha kitartóak lesznek, bizony simán ott van náluk a pakliban egy BSC-szintű karrier, és ezzel most egyáltalán nem túlzok, tényleg irgalmatlan potenciált érzek ebben az anyagban. Ősszel pedig jó esélyt is kapnak majd a bizonyításra a Nickelbacktől, akik előtt Budapesten is meg lehet majd nézni őket. Nálam garantáltan az év egyik legtöbbet hallgatott albuma lesz a Sittin' Heavy, és akárcsak a Lost Societynél, itt is kizárólag azért döntöttem némi vívódás után a felezett pontszám mellett, mert a jövőben még több egyéni hangot várok majd a bandától. A dalok színvonala alapján viszont simán járna a kilences.