Shock!

Érdekes irányt vett új lemezén a finn thrasher Lost Society. Nem mintha váltásról lenne szó, de a még mindig röhejesen fiatal srácok egyértelművé tették: hosszabb távon bizony jóval többre áhítoznak a huszonöt-harminc évvel ezelőtti klisék amúgy rendkívül energikus és hiteles felmelegítésénél. Kifejezetten tetszett a banda előző két lemeze, a 2013-as Fast Loud Death és a 2014-es Terror Hungry is (utóbbi különösen méregerősre sikeredett), és biztos vagyok benne, hogy a klasszikus Bay Area-puristák között lesz olyan, aki kicsit húzza majd a száját a Braindead hallatán, de szerintem mindenképpen jól áll nekik ez a kisebb iránykorrekció.

Miről is beszélek? Semmi nagyon extráról, egyszerűen csak bejött a bandánál egy meglassultabb, modernebb irányvonal. Ha nagyon le akarnám sarkítani, azt mondanám, az Exodus és társai mellé odasorolt a Pantera is, még ha ez ebben a formában nem is fedi teljes egészében a lényeget, és ugyebár eddig is akadtak náluk kimértebb témák itt-ott. Most viszont már a nyitónóta, a remekül megformált, hat perc fölé kúszó I Am The Antidote is tökéletesen példázza a törekvéseiket, ez ugyanis nem valami istrángszaggató, a hallgatót vadállati iramban agyontaposó thrash-gránát, hanem egy betonozós középtempókkal operáló, roppant okosan felépített, elsőre is fogós súlyosság kiérlelt, tökéletes szólóblokkal. Nem mondom, hogy tipikus lemezindító darab, de nekem már elsőre is bejött, és azóta csak még jobban megszerettem. A folytatás pedig hasonlóan meggyőző.

Az a legjobb ebben a lemezben, hogy nem kell ideológiát gyártani hozzá, miért jó, simán csak üt. A finn srácok baromira érzik a műfajt, és lehet, hogy nem újítják meg ezt a groove-os power/thrash-vonalat sem, de ezzel együtt is rég hallottam ennyire egységesen erős, hiteles és nagyon szerethető albumot ezen a mezsgyén. A mai bandák általában vagy-vagy alapon közelítenek az ilyesmihez: az egyik réteg leteszi a garast a '85 és '91 közötti amerikai panelek mellett, és hangyaszorgalommal pakolja egymás mellé Gary Holt, Jeff Hanneman meg James Hetfield riffjeit, a többiek pedig már a Vulgar Display Of Powerből indulnak ki, és a szintén szanaszét cincált staccato vonalat erőltetik. A két iskolát ennyire hatékonyan, ennyire gördülékenyen ugyanakkor kevesen vegyítik, pedig ahogy ezt a Braindead is mutatja, bőven rejlenek kiaknázható lehetőségek a dologban, csak tudni kell hozzá dalokat írni. És ezek a dalok bizony nagyon ott vannak a szeren, a kiabálós-groove-os Riottól kezdve a kalapálós-kiállásos Mad Torture-on vagy a crossoveres agressziót is rejtő Rage Me Upon át egészen a finom kezdéssel ellátott, durvasága mellett is nagyon ragadós Only (My) Death Is Certainig. Az pedig szintén jelzésértékű, hogy ráadásnak a Pantera Power Metal lemezének egyik dalát, az eredetileg Dime által énekelt P.S.T. (azaz Pussy Tight...) 88-et dolgozták fel. Kicsit persze különös annyi év után végre igazán erőteljes hangzással hallani ezt az amúgy baromi jó riffekkel telepakolt nótát, de ezt azért nyilván meg lehet szokni...

A megszólalás és Samy Elbanna énekes/gitáros száz százalékos, kellően karcos, de dallamokra is képes előadásmódja mellett muszáj kiemelnem a gitárszólókat is, ezen a téren ugyanis messze a műfaj átlaga felett teljesít a Lost Society. Samy és Arttu Lesonen többkörös, melodikus, ízes futamait tényleg élvezet hallgatni, hallhatóan mindent tudnak, amit ez a zene megkíván. És ha mindez nem lenne elég, még a Terror Hungry lazára vett Californian Easy Listening verziója is baromi jól sikerült – utóbbi is azt mutatja, hogy a Lost Societyben még bőven rejlenek tartalékok, és több irányba is simán kompatibilisek.

Lehet, hogy nem a világ legeredetibb csapata ez a finn kvartett (ezért is döntöttem végül a felezett pontszámnál a kilences helyett, amit a dalok akár meg is érdemelnének), de számomra így is simán az év egyik legjobb lemeze eddig a Braindead. Csak ajánlani tudom.