Shock!

57 másodpercig egyetlen hang szól valami szütymörgő hangszínen. Ezzel indul e kiváló black horda felvétele, így van időm szemügyre venni a borítót és a promólapot. 1994 óta léteznek. Szépek. Legalábbis a fehér alapon pandamacira mázolt gitáros fotója alapján ez egyre biztosabb. Százas szögek a csuklón, terepszínű kommandós gatya, elszánt "akarom a jégkrémemet, anyu, akarom, akarom, akarom" arckifejezés...

Idáig jutottam a külcsín elemzésével, mikor az ötvennyolcadik másodpercben megdörrent maga a Zene. Tény, hogy a black metal átlaga sosem az iszonyatosan súlyos riffelésről és a kifinomult hangszerelésről szólt, a pár kivételt, mint a Dimmu, jól utálják is miatta a trú blekkerek... De ami itt megszólal, az maga a trúság, meg lehet nyugodni. Tikatika dobok, amiből persze se a lábdob, se a pergő nem szól - általános hiba, hogy a sebességmánia közepette a dobos kollégák elfelejtik, hogy nem árt rendesen meg is ütni az instrumentumot. Sebaj, tovább. A gitárok a szabvány egy hangos minimálriffeket hozzák, amolyan "négy éves Pistike egy hangon reszel apu gitárján, mert még nem éri át a kis kezecskéje a többi húrt" jelleggel. Az ének is a megszokott károgás, bár annak nem a sikítós-köpködős, mint inkább kissé acsarkodós műfajból.

Morpheas gitáros-vokalizátor a stílus összes kliséjét nagyszerűen hozza, de semmi többet. Ezzel máris ugrott a promo tasakon található "színtiszta black metal, ahogy kevesen játsszák" kitétel. Kaiadas basszusgitározásából kábé három hangot hallani az egész lemezen, összemosódik a kiváló gitártémákkal a bizonyára virtuóz bőgőzés. Egyébként akadnak "slágeresebbre" vett próbálkozások, mint például a Blessing Of Sin, mely eleve lazább black'n'roll hatásokat mutat, Morpheas pedig kissé csiharosan krákog - ettől a zenébe is beleszőve némi Tormentor feelinget.

Aztán persze vannak "progresszív" törekvések is, mint a For The New Man című tétel, mely nem más, mint az intro bugyborgó halk masszájának három perces továbbgondolása, szintiflötyögés, némi károgó varjakkal és beszédfoszlányokkal a háttérben. Ha picivel halkabban hallgatom a lemezt, ezt a három percet simán műsorszünetnek hittem volna. Egyébként az ilyen részekért egy bizonyos Nordvargr felel, akinek hangszere a borító szerint a "sátánikus hangeffektusok". Wow.

Az első ritmustörést is sikerül felfedezni az ötödik nótában, bár persze ettől még nem lesznek ők a black metal Dream Theaterei, de legalább felkaptam a fejem. Morpheas neve találó, a nagy vadulás ellenére decemberi medvebundára emlékeztetően altató hatása van ennek az ötven percnek. Nem segít rajtuk az sem, hogy néha egy-egy minimál riffet vagy huszonötször megismételnek, ha már egyszer ráállt a kezük... Na, aztán a hatos sorszámú The Day Is Breaking teljesen beteszi a kaput, a doomos, nyúlós, nyögvenyálas tompulástól mindjárt rákoppan a fejem a billeeennnsadflkhglYYYYYYYYYYYYY...

Hoppá. Ó, Morpheas, miért vagy te Morpheas? Bármennyire is károg torkavéreztéből a mester, én horkolással felelgettem neki. Pont egy lírai résznél ébredtem fel, igazi gitárszóló, tán az első ilyen irányú kísérlet a lemezen. Bonyolultsága egy papucsállatka idegrendszerének felépítésével vetekszik, ráadásul hamisabb, mint a mesében a róka koma.

Mindezek ellenére nem tudom egyértelműen lehúzni a csapatot, hiszen ha kirívóan rossz lett volna, nem alszom el, hanem vonyítok. Ez amolyan átlagos sátán-sátán-hátán zene, négy pont, oszt nyugodjunk békében.