Shock!

Elég klisés intróval nyitja tizenötödik lemezét a legendás grindcore csapat, amihez hasonlót szinte minden extrém zenekar elkövetett már legalább kétszer. Mindez persze kevés ahhoz, hogy teljesen elvegye az ember kedvét egy Napalm Death albumtól, így kíváncsian, bár kissé visszafogottan várjuk a folytatást. Az Errors In The Signalstól aztán megkapjuk azt, amire számíthattunk: Danny Herrera csatakos blastbeat rohanását Mitch Harris és Shane Embury próbálja szétdarálni hektikus őrlésével, Mark „Barney" Greenway pedig úgy üvölt, hogy szinte az arcunkon érezzük a szájából előpotyogó zöldségdarabkákat. Mindez tehát egy hamisítatlan, ámde szokványos Napalm szerzeményt eredményez, ami alapján persze ostobaság volna bármilyen következtetést is levonni a lemez egészéről.

Mert a második igazi dalként becsörtető Everyday Pox valami olyasféle szörnyeteg, ami messze túlhalad a jól ismert grindcore hangulaton. Az egy dolog, hogy ebben a mintegy két perc tíz másodpercnyi szösszenetben üdítő váltásokra is rácsodálkozhatunk, a zúzásra hetykén rádobott szaxofon egészen elmebeteg improvizációja azonban egyszerűen zseniális. Olyan tökéletesen ábrázolja jelen korunkat e dal, hogy a bolygónkra látogató űrlényekkel legelőször is ezt a darabot ismertetném meg, csak hogy tudják, mire számítsanak. Sajnos azonban a meglepetés okozta izgatottságot némileg visszafogja a hagyományosabb hangvételű, egyébként korrekt Protection Racket, csak hogy az utána érkező The Wolf I Feeddel az együttes ismét leszakítsa az állkapcsunkat. Ez a javarészt középtempós darab szinte fogósnak mondható, Barney pedig előkapja benne Burton C. Bellére hajazó orgánumát. A végeredmény Napalm Deathbe oltott korai Fear Factory. Gyilkos.

A Utilitarian egyik legnagyobb erénye épp az ilyen újdonságoknak köszönhető, a gond talán csak az, hogy kevés a merész ötlet. Valójában a világvégi szaxofonszólón és dallamos vokálokon kívül ez az album is „csak" egy standard Napalm anyag, bár ha azt nézzük, hogy ezt a bizonyos standardot épp ez a zenekar állította fel röpke huszonöt éve, ez is igen komoly fegyvertény. De a mérleg másik serpenyőjében meg ott van az, hogy mi értelme többedszerre is ugyanazt kiadni, hiszen a rajongóknak már addigra úgyis meglesz az a bizonyos örök kedvenc a katalógusból, amin egy atomvillanás sem igen fog változtatni.

Ezek a gondolatok az olyan daloknál ötlöttek fel bennem, mint a Collision Course, az Orders Of Magnitude vagy a Think Tank Trails. E tételek a jól ismert grindcore kapkodásból, death metalos témázgatásokból és punkos fröcsögésből tevődnek össze, vagyis igazi istencsapása mindahány, amiket jó elhallgatni, de az igazi különlegesség hiányzik belőlük, hiszen ami egykoron egyedülállóvá tette őket, az mára megszokottá vált. A nap megmentője mégis a Blank Look About Face: ismét egy középtempós darab, kántálós refrénnel, és egy rideg, szinte nihilista énektémával, ami aztán továbbgyűrűzik a soron következő Leper Colonyra is.

Amihez azonban a zenekar tűzön-vízen át ragaszkodik egészen a kezdetektől, az a keményen politikus, maróan társadalomkritikus mondanivaló. Ezúttal szinte minden gyűlöletüket az öltönyös bankárokra összpontosították, ami a Napalm-tradíciókat követő borítóról is visszaköszön. Természetesen ezúttal is rendkívül őszinték, és sok igazság is van abban, amit mondani akarnak. Kérdés, hányan lesznek, akik a szövegekre is figyelnek egy efféle lemeznél.

Meglepett az angol alapcsapat friss műve, nem hittem volna, hogy Napalm lemezen olyasmit hallok majd, ami a Utilitarianon is előfordul. Ugyanakkor kevés az újítás, ami fájó, mert a felcsillantott lehetőségek egy roppant izgalmas jövőt vetíthetnének előre. Az akut napalmisták valószínűleg majd csak legyintenek erre a véleményre, és azt kérdik, ugyan mi szükség egy kísérletezős Napalm Deathre, és talán igazuk is van. De a szentségit, ha már mocskos szajha módjára felizgattak, hát váltsák is be az ígéretet, és ne hagyják félbe a dolgot!

A Napalm Death március 26-án Budapesten, a Club 202-ben koncertezik.