Shock!

Van egy jelentős gond az ezerarcú előadókkal. Óhatatlanul van ugyanis néhány tucat olyan arcuk, ami nem nyeri el a tetszésünket. Ez persze egyénenként változik, de elkerülhetetlenül fog jönni egyszer egy olyan lemez, amire – szeressük bármennyire is adott idolunkat – a legjobb esetben sem tudunk mást mondani, mint hogy na, ezt aztán baromira nem nekem írta. Az ilyen albumokról a legrohadtabb dolog objektív(nak látszó) kritikákat összedobni – az ember vért izzad, de mégis óhatatlanul ki fog lógni a lóláb. Részemről ezért aztán meg sem kísérlem a dolgot, csak annyit közlök: a tizenötödik (!) Nick Cave & The Bad Seeds stúdiólemez nem tetszik. Nagyon nem, olyannyira, hogy per pillanat ezt találom a legkevésbé szerethetőnek a teljes életműben. Nem mondom, hogy rossz, hogy üres, élettelen, vagy semmitmondó, csak azt, hogy nem az enyém – és ebben valahol az összes előző jelző benne foglaltatik.

Jó négy és fél évvel ezelőtt, a Dig, Lazarus, Dig!!! megjelenése idején afelett örömködtem, hogy – elsődlegesen az éppen akkoriban életre kelt Grinderman projektnek, és csak kis mértékben rajzfilmszerűen röhejes harcsabajszának hála - Cave végre jól hallhatóan visszatért közénk a földre abból az elefántcsonttoronyból, aminek vasrácsos ajtaját valamikor az Abattoir Blues/The Lyre Of Orpheus idején zárta végleg magára. A Lazarus akár az egyes Grinderman korong ikertestvérének is tekinthető volt, és mint ilyen, szerfelett el is nyerte a tetszésemet. Aztán a Grinderman szaladt tovább, kiadott még egy lemezt, majd nagy hirtelenjében beleszédült a hajszolt rohanásba, és levegőért kapkodva földre rogyott. Cave bátyó Warren Ellisszel karöltve filmzenéket kezdett írni, mind többet, mind melankolikusabbakat (The Proposition; The Assasination Of Jesse James By The Coward Robert Ford; The Road; Lawless), és ezekből voltaképpen logikusan nem is jöhetett ki más Bad Seeds lemez sem, csak a Push The Sky Away. Tehát értem én ezt a viccet, de nem szeretem.

Amennyire zajos, feszült, ugyanakkor élettel teli volt a legutóbbi anyag, ez a mostani totális kontrasztként épp annyira merengő, éteri és bódító hatású. Sőt, helyenként sajnos kifejezetten untató. Az már az első single (a végtelenül letisztult We No Who U R) esetében feltűnt, hogy ezúttal hősünk mézédes dallamokkal fog operálni, és ha nem is olyan kizárólagos módon, mint anno a törékeny szépségű The Boatman's Call-on, azért érezhetően tényleg ez volt a cél. Az olyan tételek, mint a női énekkel megtámogatott Mermaids, pláne a záró címadó nem akarnak senkit sem bántani, egy pillanatra sem tartalmaznak egyetlen olyan korcs akkordmenetet sem, ami megtörné a harmóniát, éppen ezért bizony elég színtelen-szagtalanok is. Aztán vannak olyan dalok, amelyek nálam egész egyszerűen nem ütik meg a szintet, a Finishing Jubilee Street csöpögős refrénje például kimondottan irritáló lett, de a remekbe szabott elnevezésű Higgs Boson Bluesból is indokolatlanul sok a nyolc perc, pláne, hogy jó, ha egyetlen ritmusváltás van az egész dalban – Cave epikus számaiban megszokott, spoken word jellegű énekmondása persze itt is a helyén, de akkor sem működik úgy a dolog, mint kéne.

Azt azért elismerem, hogy azok a tételek viszont tényleg jók lettek, amikben – ha csak messziről is, de – ott kísért még a Grinderman fakuló szelleme, mint amilyen a Water's Edge és a We Real Cool. Martyn P. Casey leszegett fejjel előre nyomuló basszusjátéka egyszerűen uralja a teret (amint egyébként az egész lemezen), és ez azért sem esik túlzottan nehezére, mivel a gitár szinte leghátul szöszmötöl, a dobosok (pedig kettő is van belőle, és hát milyenek!) mintha félnének bármiféle zajt csapni, jobbára csak félszegen seprűznek, és még az őrült zseni Warren Ellis is – tőle teljesen szokatlan módon - csak a legritkább esetben borul bele egzotikus hangszereibe. Fura. A valóban szép és bennem Mark Lanegan munkáit felidéző (a ki tanult kitől kérdés persze itt is jogos) Wide Lovely Eyes és az epikus Jubilee Street - amiben egyetlen perc erejéig végre felvillantja magát a Bad Seed őrülettel táncoló, zaklatott énje is - ennek ellenére is kiemelkedő darabok, de az összkép sajna meglehetősen halovány. Hogy mennyiben áll ez összefüggésben azzal, hogy ez az első a legrégebbi harcostárs, Mick Harvey gitáros nélkül (aki korábban nemcsak minden egyes Bad Seeds korongon, de már valamennyi The Boys Next Door és The Birthday Party megmozduláson is Nick mellett küzdött), nem tudom, de az biztos, hogy nekem bizony hiányzik Mick kiegyensúlyozottságában is lázadó, dühében is kontrollált játéka.

Nick bátyánk csodásan zengő mélybaritonja persze – hála az égnek - a régi, amint gondolkodásra késztető, többértelmű metaforákkal telepakolt szövegei is, és hát amellett sem mehetünk el szó nélkül, hogy milyen csodás lett a borító! És nem csak a lábujjhegyen pipiskedő, szép testű nőalak (aki amúgy nem más, mint Cave bácsi felesége, Susie Bick), hanem a művészien fényképezett fény-árnyék játék miatt. Számomra azonban ez kevés az üdvösséghez, de a hangsúly továbbra is a számomra szón van. Pontozni is csak becsületből és munkaköri kötelezettségből pontozom.