Vannak emberek, akik egész egyszerűen nem hajlandóak megöregedni. Persze, az ő fejükön is szép lassan mélyülnek a ráncok, nő a toka, és fogy a haj, de valahogy mégis. Elmarad a megfásulás, a lehiggadás, a nagy masszába való beleszürkülés. Itt van például a jó Nick.
Tavaly szeptemberben múlt ötven, amire bárki csuklóból rávághatná, hogy de hát az nem is sok, csak hát a háborús évek duplán számítanak, Nicknek pedig olyanból bőven kijutott. Harc a számára túl szigorú szülőkkel, nevelőkkel, az idegen környezettel, az elutasítással, mindenféle nőkkel, az alkohollal és a drogokkal. Mindenekelőtt pedig harc önmagával.
Menet közben félig gúnyosan, félig szomorúan már többször hihettük – leginkább az 1997-es The Boatman's Call lemez mélabús, elsősorban egy szál zongorára épülő kesergőinél, illetve kevésbé veszélyesen, de azért halványan mégis a négy évvel ezelőtti Abattoir Blues/The Lyre Of Orpheus gospel kórussal, minden korábbinál letisztultabb hangzással operáló dalözönénél -, hogy ez az, háhá, elkaptunk, vén trotty lettél. Aztán rendre kiderül, hogy dehogy, csak éppen úgy csinált, mintha. Mint tavaly is. Újonnan növesztett, inkább röhejes, mint tiszteletet parancsoló harcsabajsza mögül gúnyos mosollyal vágta a világ képébe Grinderman névre keresztelt zenei projectjének bemutatkozó lemezét, amelynek dühös, zajos, kaotikus muzsikája a lehető legmesszebb feküdt az Abattoir/Lyre világától. Nick bátyó tizenkilencre kért lapot, és nyert.
Olyannyira, hogy az idén márciusban – már az anyabanda neve alatt – piacra dobott Dig, Lazarus, Dig!!! nem is különbözik túl sokban a fentebb említett anyagtól. Nem is csoda, a számok közel ugyanakkor születtek, a szerzőgárda is azonos - Cave persze mindent uralóan, mögötte pedig az Ellis-Casey-Sclavunos triász - és ugyanúgy jelen van a régi, rockos gyökerekhez való visszatérés is. Az album legnyomorultabb hangulatú, kissé filmzene-szerű darabja, a Night Of The Lotus Eaters például konkrétan a Grinderman című szám ikertestvére, de a Lie Down Here (& Be My Girl) is hajaz a Honey Bee (Let's Fly To Mars)-ra.
Az energikusabb, együtténeklős darabokban – Today's Lesson, Albert Goes West, Midnight Man, és a lemez legjobbjának tekinthető, szürreális képekkel telepakolt We Call Upon The Author – rendre visszaköszönnek a Grinderman lemez szerkezeti-hangszerelési megoldásai, bár itt egy fokkal összetettebb, rétegzettebb az egész. (Már csak azért is, mivel ott mindösszesen négyen bazseváltak, a Bad Seeds-ben pedig pont a duplája a létszám.) A fő differenciát talán a komorabb, gondolati darabok jelentik (Moonland, Hold On To Yourself, Jesus Of The Moon, vagy éppen a More News From Nowhere idegtépően hosszúra nyúló, nyolc perces zárása), amik közül a legkevésbé sem főnyeremény mindegyik, de egyértelműen jelzik: a játék komolyabbra fordult. És persze ott vannak még a szövegek is.
A Grinderman könnyedebb, obszcénabb, helyenként pedig igencsak üres szövegvilágát maga mögött hagyva Nick barátunk újra kedvenc vesszőparipáját hajtja. Van-e bármiféle megváltás, vagy akárhogy is evickélünk, menthetetlenül elkárhozunk? És mekkora a szabad akarat szerepe ebben az egészben? Csak egy példa: a címadó dal egy bibliai példabeszédet értelmez át. Cave a Jézus által feltámasztott Lázárt (Lazarus) a hetvenes évek Amerikájába küldi. Lázár nem akart feltámadni, az ő véleményét nem kérdezték meg a dologról, és nem is nagyon tetszik neki a helyzet. New York City, San Francisco és Los Angeles utcáit végigjárva magasra emelkedik ugyan, de csak azért, hogy végzetszerű bukása még nagyobb legyen. Végül pedig lényegében visszaássa magát a sírba.
Mindent egybevetve azért a Lazarus messze nem a legjobb Nick Cave lemez (azt a nyolcvanas évek termésében kell keresgélni), a Grinderman zsigeri egyszerűsége, meglepő ereje is jobban megfogott, viszont már most többször hallgattam meg, mint a Murder Ballads óta bármelyik Bad Seeds korongot. Ez pedig jó jel.
