Shock!

Nick Cave – mióta csak az eszét tudja – csatározik a Halállal. Voltak neki más erős ellenfelei is, szép számmal, például a drogok, Isten, vagy éppen saját maga, de a legkomolyabb összetűzései mindig az öreg Kaszással estek meg. Most pedig a Halál azt mondta, hogy jól van, Nicholas, akkor most elveszek valamit, amit igazán szeretsz, és megnézzük, utána mekkora lesz a pofád! 2015. július 14-én ugyanis Arthur Cave, 15 éves brightoni lakos – LSD-hatása alatt, de ez amúgy tökmindegy – lezuhant az otthonához közeli Ovingdean-szikláról egy autóútra, és szörnyethalt. Arthur Nick Cave fia volt, aki aztán az elmúlt évben a nyilvánosságtól tökéletesen elvonulva, a maga módján próbálta feldolgozni a feldolgozhatatlant: filmet forgatott róla (One More Time With Feeling), és a már a tragédiát megelőzően elkezdett tizenhatodik Bad Seeds-lemezt is az emlékezésnek szánta. Mert itt bizony mind a nyolc dalban erről van szó, még akkor is, ha igazából, direktben sosem erről van szó. Egy olyan metaforákban gondolkodó-élő embernél, mint Nick Cave, nem is nagyon lehetne másként.

A Skeleton Tree borítója tökéletes. Mert nincs rajta semmi, csak a puszta tények: az előadó és a cím. A csupasz csontváz. A lemezen sem hallunk semmi mást: minimalista aligzenét, sokszor zörejekből, zúgásból, repetitív hangokból összepakolt, szívfacsaróan fájdalmas melódiákat, háttérzajt. A zene csupasz csontvázát. Ami ezáltal akár a pár évvel korábbi Push The Sky Away ikertestvére is lehetne, de amit akkor súlytalan ötlettelenségnek tartottam, annak itt megvan a miértje: amit nem lehet elmondani, arról hallgatni kell. A Skeleton Tree legfontosabb hangszere ezáltal a csend. Ennek rendelnek alá mindent: Cave szokás szerint szívünkbe mérgezett tőrt döfő baritonja és megtört futamokat hozó zongorajátéka, Warren Ellis hangszer-arzenálja és Martyn Casey basszusa, amik inkább csak zúgnak-búgnak, mint igazi zenét játszanak, és a dobok, amik...hát igen, amik nincsenek. Mert hiába játszik két dobos is a Bad Seedsben, az itt hallható nyolc dalban vagy seprűzgetnek kicsit, vagy még azt sem, talán az egyetlen Anthrocene kivételével, amiben Thomas Wydler végre minimálisan megvillanthat valamit a tudásából. Ez az egyetlen szám amúgy, amiben épkézláb gitárjátékot is hallhatunk (mondjuk elég nyugtalanítót), de ez a hangszer amúgyis mostohagyerekké vált a Bad Seeds-lemezeken, Blixa Bargeld, pláne az ős-társ Mick Harvey lelépése óta.

Cave ritka zseniális szövegíró, most sincs ez másként, de ez itt most nem a megszokott, egyszerre ironikus és moralizáló hangnem. Ezek a sorok sokkal személyesebbek, bensőségesebbek, és a lemez az előzmények ismerete nélkül nem is igazán érthető. Az út, ahogy Cave eljut a Jesus Alone első sorától („You fell from the sky") a címadó „It's alright now" zárásáig. Helyenként olyan sorok, melyek még egy Stevie Wonder lemezen is nyálasnak tűnnének, most egészen más jelentést tartogatnak. És ezért nem fordul át giccsbe az, amikor az amúgy is nazális Cave kifejezetten sírós hangon énekli az I Need You-t, vagy, amikor a Distant Sky-ban Else Torp dán operaénekesnő kiereszti szopránját. A legszívfacsaróbb azonban mindennel együtt is a Girl In Amber kvázi-siratóéneke, amit egy megtört öregember ad elő. Nyoma sincs már annak a fickónak, aki ezerszer röhögött a Halál képébe – ahogy ő maga énekli, az 1984 óta forgó dal már nem forog többé.

Iszonyat kemény hallgatnivaló a Skeleton Tree, filmzene egy olyan filmhez, amit nem akarsz látni, és mégis megnézel. Nick Cave valóban lecsupaszítva, csontvázára vetkőzve áll elénk ezzel a lemezzel, és ha őszinte akarok lenni, nagyon remélem, hogy itt hagyja abba. Mert lehet, hogy van még út ezután is tovább, de nem biztos, hogy érdemes rálépnie.