Shock!

A művelt "hardrocker" az első tíz másodpercben vágja rá az első dal meghallgatáskor: ez bizony Svédország. A következő fél percben pedig érkeznek a hatások is: Deep Purple, Rainbow, Dio, Malmsteen, korai Europe, Ozzy nyolcvanas évekbeli szólólemezei.

Ez önmagában persze még nem garancia a sikerre, még a legjobb zenéket hallgató zenész is képes borzalmasan játszani, de itt hála az égnek nem erről van szó. Peter Hogberg énekstílusa Dio-t, hangkaraktere a korai Joey Tempestet idézi, Stefan Fjellner gitáros pedig egyértelműen a nyolcvanas évek hard rock és tradicionális metal gitárhősein nevelkedett: riffjei ugyan kissé időtmúltak, viszont abszolút őszinték, technikailag pedig teljesen rendben vannak. Marten Sanden billentyűs hol Europe vagy Malmsteen jellegű stadion-billentyűsökkel operál, hol pedig visszafogott, de ízes Hammond-jellegű hangzásokkal festi alá a lendületes dalokat.

Maga a zene összességében szintén kegyetlenül old-school, ha 1986-ba küldenénk vissza az anyagot, még a legkisebb mértékben sem sértenénk meg vele a tér-idő kontinuumot (legfeljebb a CD nézne ki hülyén a lemezjátszó tűje alatt). Még a hangzás is egy az egyben a húsz évvel ezelőtti hagyományokra épül, ugyanazok a magasakkal telepakolt gitárok és csilingelő billentyűk szólnak itt, mint boldogult gyerekkorunk rocklemezein. Van, akinél ez 2006-ban kicsapja a biztosítékot, én viszont jó értelemben véve kifejezetten jól szórakoztam az anyag hallatán, visszafiatalodtam tizenévessé, aki a nyugatnémet újságokban látott csíkos cicagatyáról és csíkba kötött kendőkkel megkócolt hajakról álmodik a mateklecke fölött.

Persze jó kérdés, mennyire találja meg a közönségét 2006-ban ez a furcsa időutazó. Abban a korban, amikor már Ozzyt is csak valami furcsán szánalmas tévéshow-ból ismerik, és csak mellékesen tudják, hogy valamit zenél is, amikor Dio hosszú haja már a tarkójánál kezdődik, a rockzenei közönség átlagosan 18-25 éves közönségét kicsit sem rázza majd fel a Fight malmsteenes tekerése vagy a Break The Chain korai Zakk Wylde-ot idéző gitárnyívásai.

Sebaj, attól én még képes vagyok kanyarítani a kritika alá egy kilencest, legfeljebb a fiatalabb olvasók majd megkérdezik aput vagy nagybácsit, miért is jó ez a zene...