Shock!

A müncheni bandára való első rácsodálkozásom során az alábbi kérdések merültek fel bennem: mégis, vajon milyen mértékű fantáziátlanság kell ahhoz, hogy valaki Not Badnek nevezze el az együttesét? Ráadásul öten vannak a csapatban, és senkinek nem jutott eszébe, hogy azt mondja a többieknek, hogy srácok, ez a „Nem Rossz" talán mégsem a legfrankóbb ötlet?

Vagy talán merő szarkazmus, önirónia lenne az egész? Sajnos nem. A lemez ismeretében azt kell mondanom, hogy itt a szarkazmusból csak az első három betű van jelen. Az viszont markánsan.

A 10 számos albumról dalokat kiemelni igazából nincs értelme. Nem azért, mert – ahogy azt sokszor nagy adag jóindulattal szoktuk mondogatni – egységesen magas a színvonal, hanem azért, mert nincs olyan, ami jó lenne. Illetve a legtöbb még közepes se. A Warm-Up névre hallgató, funkciótlan püntyögést tartalmazó intro után csőstül jönnek a jellegtelenebbnél jellegtelenebb opusok. Bár van szintis is – sok jót ne várjunk, jobbára iskolás zongorázgatásra futja tőle, vagy olyan témákat hoz, amiket egy rosszabb napot kifogott Bonanza Banzai is skrupulusok nélkül vágott volna ki a kukába -, azért a Stefan Egolf kezei közt működő gitár jelenti itt a főszereplőt. Stefan jó munkásemberhez híven el-elriffelget, azonban a szólók terén már csak lélektelen műveletek végrehajtására futja az erejéből. A germán vér persze előtör, így sokszor feltűnik az Accept/UDO ikerpáros szikár sziluettje, de történnek utalások régi hard rock legendákra (fel-felkaptam a fejem, hogy ez meg itten mintha egy régi Alice Cooper énektéma lett volna, az meg ott egy Purple-futam, és persze Young-riffek mindenfelé), klasszikus metal panelekre is, meg ki tudja még mire. De hiába színtelen-szagtalan maga a zene is, a fő gond nem ezzel van.

Kezdjük ott, hogy a körlet kiöregedett szívtipró vagánya-fizimiskájú Ralf Mühlhofer vokalistának hangja az nincs sok. Ez persze nem gátolja meg abban, hogy változatos hangszíneket és magasságokat próbálgasson végig. Mélyebb tartományokban még el-elráspolyozik, a magasakat viszont rendszerint egy pubertás előtt álló fiú magabiztosságával hozza. Ráadásul a Give It Up névre hallgató borzalom középrészében még valami rap-szörnyszülöttet is életre hív. De ez még mind semmi. Hát igen, az a rohadék angol kiejtés, az kavarja mindig a szart. Jó, persze, hogy raccsol szerencsétlen, hisz német az istenadta, de hát azt akkor sem értem, hogy a peace-t például miért kell „pájz"-nak ejteni (vagy van valami a spájzban?!?), a victim-et meg valami „viksön"-félének. És még hány ilyen van.

Végezetül a gyönyörűséges szövegekről is egy pár gondolat. Két csoportra oszlanak: vannak a totálisan semmitmondóak, illetve az egetverően, hihetetlenül ostobák. Ez utóbbiak között olyan gyöngyszemeket találni, mint „Harlot, trust me, star of the knocking shop/Harlot, trust me, and suck my dick" (Harlot), vagy mondjuk „Talk - one word/Talk - one phrase/Talk - you're the greatest love in space" (Talk To Me). Abszolút kedvencem egyébként az Angel refrénje, amiben a „You are my angel" sorra a „You're death – fucking death" az adu. Ugye szép? Persze rím, szótagszám-megfelelés, ritmizálás, helyesírás mind-mind olyan földi hívság, mely nem szívesen látott Not Badéknél. Ráadásul szemérmetlenül lopnak is.

Ilyen produkciók után mindig az jár a fejemben, hogy pedig annyi szép hivatást lehetne választani. Lehet gyerekeket tanítani, betegeket gyógyítani, vagy mondjuk környezetvédőként harcolni azért, hogy mégse rohasszuk szét ezt a bolygót, ha nem muszáj. Vajon miért pont zenélni akar boldog-boldogtalan?!?