Shock!

Számomra a 2005-ös év meglepetését ennek a London-Reading-i székhelyű, egyébként multinacionális, ráadásul egy Laz (polgári nevén Pallagi Laci) nevű énekes révén magyar tagot is felsorakoztató négyesnek az Emotionally Driven Disturbulence névre keresztelt második albuma jelentette. A csapat első produktuma egyébként a 2002-es Accidentally Making Enemies, amit sajna - két szám kivételével - nem ismerek, de ezen még majd változtatunk.

A netet vizslatva - a hozsannázók mellett - többször találkoztam olyan kritikákkal, amelyek az eredetiség hiányát rótták fel Lazéknak, amit nem igazán értek, mert persze, hogy jól ismert elemekből építkeznek ők is, de szerintem épp ezeknek az összetevőknek a szokatlan, újszerű összekapcsolásával hoznak létre egy progresszív dolgot. És a progresszív szót itt a szótári, nem pedig a Dream Theater-i, de még csak nem is a Rush-i értelmében használom, hiszen azokhoz a zenékhez az Obiatnak sok köze nincs. Hogy akkor mihez van? Alapvetően doom/stoner muzsika ez, sok pszichedelikus elemmel, meg olyan atmoszféra-teremtéssel, ami a Toolt, az A Perfect Circle-t, vagy mondjuk néhol a Mastodont jellemzi. Ez elég nehezen befogadhatónak tűnhet, és mi tagadás, tényleg kell pár meghallgatás az albumnak, de megéri a belefeccölt energiát. Egyébként konceptalbumról van szó, olyannyira, hogy szünet nincs is, csak egyszer, de az is a Prodigal Sonon belül. A lemezt azért tételekre bontották - összesen tízre -, de tényleg összefügg az egész, egyben kell meghallgatni.

A baljóslatú felvezető hangokat követően berobban az Angry Water, én meg hajítom az agyam jó messzire. Olyan frankó, egyszerre húzós és súlyos riffelés megy itt, ami leginkább a chicago-i Trouble, a Sabbath-imádóvá átalakuló C.O.C., vagy Mike Amott Lelki Koldusainak korai lemezeiről lehet ismerős, de a dal egész felépítése perfekt, minden tempóváltás, minden dobpuffanás a helyén van. Minderre jön Laz éneke, aki abszolút más jellegű témákat hoz, mint amit erre a zenére várnánk. Éneke picit alteros beütésű, érzelemgazdag, de furcsán sejtelmes is, mintha messziről énekelne, és csak a sziluettjét látnánk a ködben. Az album egészét nézve az ének alapján felsejlik egy hol enyhébb, hol markánsabb Soundgarden/Screaming Trees-beütés is, újabb színt jelentve a palettán.

Annyira tetszett a nyitószám, hogy azt hittem, ezt már nem is nagyon fogják überelni, aztán a fél-akusztikus átvezetés után megindul a Stare The Distance névre keresztelt őrlőgép a maga 11 percével. Hát igen, ez tipikusan az a fajta zene, amit minden áldott nap meg tudnék hallgatni - voltaképpen persze minden áldott nap meg is hallgatok. A New Orleans-i mocsarak gőze csap az arcunkba, leginkább a füstbetemetett Down témái köszönnek vissza, majd jön egy dob-basszus kettősre épülő középrész, ahol a gitár inkább csak színesít, hangulatot fest, hogy aztán a végén visszakeveredjenek a disznó alaptémához. Laz éneke is jobban érvényesül itt, mint az előző tételben. Kedvenc szám, nincs mese. Nem mintha a szintén 11 perces, egy kissé talán túlzottan is kihangsúlyozott gitártémára épülő Prodigal Son gyengébb lenne, csak más. Itt a legerősebb a Tool párhuzam, főleg Adamnek a szám közepétől megjelenő meditatív részekben hallható, számos ütőhangszert felhasználó dobolása idézi kedvenc dobosom, Danny Carey játékát. Ja, és talán ez a szám bír az album legjobb refrénjével.

A Disobey első részében a Black Sabbath árnya vetül a Saint Vitus Katedrális falára, ha értitek, hogy hova akadok kilyukadni. A mély tónusú refrénben pedig mintha Spice-ot, vagy JB-t kérték volna kölcsön a Spiritual Beggarsból. Szó se róla, több ilyen énektémát is elbírtam volna a refrénekben. A Farewel To Mankindban az énekkel vannak gondjaim, Laz hangja a magasabb tartományokban néha meg-meginog, azonban Raf gitárja megmenti ezt a dalt is. Aztán vannak még tipikusabb stoner/doom dolgok, meg olyan különlegességek is, mint a By The Way I Think I'm Going To Die közepén hallható reggae-lazaságú ritmus, vagy a fúvósok alkalmazása a Disobey második részében. Lehet, hogy a srácok jót röhögnének ezen, de én például a Messengerben markáns RHCP-feelinget figyeltem meg, Raf csuklóból lazán elővezetett gitárjátéka, de még Laz dallamvezetése is a Los Angeles-i négyes utolsó két albumát idézi fel 2 perc erejéig.

A kábé 4 perces klattyogást-surrogást (valahogy úgy hangzik, mintha üresen futna a lemezjátszó tányérja - sose értettem, hogy ilyen üresjáratokat miért szükséges lemezre venni) követően lassan beúszó The.....Vessel visszaidézi a nyitó Angry Watert, egyúttal keretbe foglalja az albumot. Ja, és ebben hallhatunk magyar éneket (vagyishogy szövegmondást) is, hogy emlékezzünk már rá, hogy itt bizony honfitársunk is alkot.

Részemről nagy gratulációt küldök az Obiat tagjainak, ugyanis egy nagyon egyéni, ugyanakkor sokszínű albumot sikerült összehozniuk, ami nehezebb befogadhatósága, és 66 perces hossza miatt egyértelmű, hogy nem fog mindenkinek tetszeni, nekem viszont miazhogy. Bajom igazán csak a hangzással (vagy még inkább a keveréssel) van, azzal sem mindig, de ez elsősorban financiális kérdés, meg nem is ez a lényeg, hanem, hogy tudás meg főleg szív legyen a dologban. Az pedig van itt dögivel.