Shock!

Vannak zenekarok, akik olyan szinten hajítják sutba a hagyományos dalszerkezetet, hogy lemezeikhez nem érdemes a szokásos módon közelíteni. Mármint, hogy éppen melyik dalban találjuk a legfogósabb refrént, a legütősebb gitártémát, vagy a legjobban megírt szólót. Náluk mindez csak másodlagos, a lényeg az, hogy érzéseket közvetítsenek, képeket fessenek, víziókat vetítsenek elénk a világról, mindarról, amit maguk körül látnak.

Ilyen csapat a magyar származású frontemberrel működő, multikulti brit Obiat is, aki tízéves korát megünneplendő idén dobta piacra harmadik albumát. A 2005-ös Emotionally Driven Disturbulance pszichedelikus/Toolos stoner/doomja nálam annak idején nagyon betalált, és mind a mai napig gyakori vendég a lejátszóban, de az Eye Tree Pi-t sem érzem gyengébbnek. Csak éppen kicsit másnak.

A négytagúvá duzzadt csapat ugyanis nem fogta vissza magát, ezúttal tényleg mindent az ösztönös hangulatfestésnek rendelt alá, amitől a lemez lüktető, organikus egész lett ugyan, ám néhol túlzásnak érzem a dolgot. Pallagi „Laz" Laciék szívesen bontogatnak ki ráérősen egy-egy témát, hol meditatívan ismételgetve egy ritmust (Passive Attack), hol szellősen elnyújtva a dolgokat (Serpent's Rites, a maga röpke tizenkét percével), így aztán nem is nagyon meglepő, hogy a mindössze hét számos album játékideje közel egy óra. Zenéjükben ezúttal a pszichedelikus rock – azon belül is a Syd Barrett vezette ős-Pink Floyd - hatását érzem a legmeghatározóbbnak (néhány éve fel is dolgozták az Arnold Layne-t, amúgy remekül), de sok mindenki visszaköszön a dalokból, a Black Sabbathtól kezdve a King Crimsonon át az Electric Wizarddal bezárólag.

Ebben a közegben Laz éneke is csak egyfajta hangszerként funkcionálhat, a refrént, mint olyat náluk el lehet felejteni, sokszor igen magas tartományokban kalandozó, gyakori hajlításokkal operáló hangja elsődleges funkciója, hogy a félálomszerű atmoszférát erősítse az emberben. Ösztönös dolgokat hoz, minden mesterkéltségtől mentesen, ráadásul helyenként a szó klasszikus értelmében véve nem is énekel, pusztán hangokat ad ki magából (Passive Attack), vagy éppen a háttérben megbújva ráolvasásszerűen mesél el dolgokat (House Of The Forgotten Sins). Az ő világukban tényleg minden csak álomban ködlő, furcsa álom.

A hangszeresek közül abszolút a gitáros Rafal „Raf" Reutté a főszerep, aki biztos kézzel hoz sziklaszilárd doom riffet, ha kell, máskor fájdalmasan elnyújtott témákat játszva lebegteti a hallgatót, vagy éppen csak a háttérbe húzódva csöndesen teszi a dolgát. Sem ő, sem az Alex basszerből és Neil dobosból álló ritmusszekció nem egy hangszervirtuóz, sokkal inkább ösztönösen érzik, hogy mi a jó. Negatívumként csak annyit tudok felhozni, hogy a témák lassú kibontásának hála néha túl sok az ismételgetés, becsusszannak unalmasabb részek, de hát ez azért abszolút nem csak az Obiat sajátja. Azért a lemez „slágerének" tekinthető NoMad NoMind-féle, egy paraszthajszállal tán könnyebben befogadható tételből elfért volna még egy pár.

Mindezzel együtt az Obiat az Eye Tree Pi-vel sem tudott hibázni, és ha nekem az ezerszínű, dinamikus Emotionally Driven Disturbulance kicsivel jobban is tetszett, el kell, hogy ismerjem, ilyen félálomszerű-delíriumos atmoszférát kevés csapat tud az Obiathoz hasonló erővel megteremteni.