Shock!

A német Obscura bizonyos értelemben a Cynic kései szellemi utódjának is tekinthető. A 2002-ben alapított csapat gyakorlatilag ugyanazt a sűrűn szőtt, jazzes beütésű, komplex death metalt műveli, mint amit annak idején Paul Masvidal és Sean Reinert behozott a köztudatba. A keleties futamok és az effektelt vokál szintúgy felbukkannak a germánoknál, ugyanakkor a Steffen Kummerer által vezetett együttes zenéje jóval vaskosabb és öblösebb jellegű, mint a nagy elődé volt. Ez persze nem hátrány, mint ahogy előnyt sem jelent, egyszerűen csak más, s épp ez teszi az Obscurát egyedi zenei élménnyé.

Az Akróasis a banda negyedik lemeze, vagyis ők sem tartoznak épp az évenként legalább egyet parádézó, futószalagon lemezt gyártó alakulatok közé, de ez is így van jól, ugyanis az Obscurának nem csak a zenéje igényel az átlagosnál koncentráltabb odafigyelést, hanem a körítés is. Kummererék a zenén kívül a koncepcióra is komoly hangsúlyt fektetnek, éppen ezért érdemes az albumaikat némi kutatómunkával kiegészítve fülelni. A dalszövegek és az egyes lemezek mögött lévő tematika rengeteg színt és jelentést ad hozzá az önmagában is figyelemreméltó produkciókhoz, arról nem is beszélve, hogy az általuk boncolgatott témák olyasmik, amelyek felfedezésére valóban van értelme időt és energiát szánni.

Az Akróasis egy négyrészes megakoncepció harmadik része: a második lemez, a Cosmogenesis az univerzumot, a létezés témáját járta körbe, az Omnivium az evolúcióról szólt, míg az új mű a tudat, az értelem megszületéséről regél, s a borító is ezt az elképzelést hivatott megjeleníteni. Ezek alapján talán nem árulok el nagy titkot azzal, hogy a negyedik rész, vagyis a következő album maga lesz az apokalipszis, a legvégső kipusztulás és megsemmisülés krónikája.

Ami az aktuális lemezt illeti, itt voltaképp nem találkozunk semmi olyannal, ami meglepetésként érhetne bárkit is, aki figyelemmel követte a csapat eddigi munkásságát. Ez egyfelől pozitívum, hiszen a megszokott magas minőség ezúttal is garantált, ám mindez azt is jelenti, hogy a technikássághoz ezúttal sem igen társul jelentős progresszivitás. A nyitó Sermon Of The Seven Suns a maga hét percével minden jellegzetesen obscurás elemet felvonultat: van itt torzított, sci-fis hangulatú vokál, falakat lebontó riffvihar és nyakizomroppantó váltások, egyszóval panasz nem lehet az intenzitásra. A zenekar germános gyökereit villantja fel a The Monist, ami némi postmetalos nyitótémát követően tradicionálisabb irányt vesz fel, amely a pőrébb német death-vonalra hajaz, bár azért az Obscura soha nem válik annyira darabossá. A címadóban a fékevesztettség mögött erős dallamérzékenység húzódik, s e kettősség miatt ez a darab a lemez egyik legfogósabbja is egyben. Kummererről köztudott, hogy nagy gitárvarázsló, s itt is érdemes külön odafigyelni díszítéseire és szólóira. Ugyanakkor az efféle gitárközpontúság egy zenekarnál könnyen átfordulhat öncélú gitársávhalmozásba, amibe azért olykor-olykor az Obscura is belecsúszik.

Az Arch Enemyt, vagy még inkább a Nevermore keményebb dolgait idézi az Ode To The Sun komor nyitánya. A diszharmonikus megoldások és a mázsás súllyal lesújtó dinoszauruszcsapások pedig a Gojira vehemenciáját juttatják eszembe, sőt, még a vokáltémák is a francia sajtzabálók hatását sejtetik. És nem véletlenül tartják sokan az Obscurát a mai technikás death metal egyik éllovasának, elég csak belefülelni az őrült megoldásokkal teletömött Fractal Dimensionbe, amely épp annyira kiszámíthattalan, mint az emberi elme. Az együttes csendesebb, akusztikus oldalát eleveníti fel a Perpetual Infinity intrója, amelyben a lehető legközelebb kerülnek a németek Masvidalék lebegős, elborult világához. A dal aztán viszonylag szimplább formát ölt magára, ami koncerten simán működne is.

Több mint tizenöt percével a Weltseele nemcsak a lemez, de egyben a zenekar egyik legmonumentálisabb műve is. A mindenféle bizarr hangokkal teletűzdelt szerzeményben Kummerer szinte mindent csinál a gitárral, talán épp csak nem töri szét a dobosa fején. Középtájon még vonósok is felbukkannak, jóval túlemelve a darabot a szokásos extrém metalos koncepciókon. A záró The Origin Of Primal Expression instrumentális, csupán gitárokra épülő tétel, és bár korábban is éreztem ezt a bandával kapcsolatban, de mostanra szinte bizonyossá vált számomra, hogy az Obscurának ezt a klasszikus hangszerekkel megtámogatott, akusztikus témákkal gazdagított vonalat lenne érdemes felvennie, szemben a tördeléshegyekkel és fáradhatatlan riffelésekkel megterhelt, egyébként kifulladásig járatott komplex death metallal. Félreértés ne essék, utóbbiban is remekül teljesít a zenekar, ám a technikás death metal Chuck Schuldinerék óta gyakorlatilag alig tudott valami újat felmutatni. Kummererék esetében azonban a technikai tudás mellé zeneszerzői érzék is társult, és még kellő fantáziájuk is van ahhoz, hogy a hagyományos felfogású komplexitásból kilépve igazi progresszív bandává váljanak.

Hozzon bármit is a jövő, nagyon remélem, hogy vagy Obscuraként, vagy akár szólóban, de a germán gitárvirtuóz nekiáll majd egyszer kibontani azt, amire az Akróasison sikerült rálelniük.

Az Obscura április 6-án Budapesten koncertezik a Death DTA társaságában. További részletek itt.