Shock!

Időről-időre bukkannak fel a semmiből olyan új csapatok, akik nem akarják megváltani a világot, bemondani a tuti megfejtést, csak megkapó színvonalon nyomják azt a zenét, amit szeretnek. Ilyen a Philadelphiából származó Omegalord is, akik esetében ez a zene az a fajta, amit mostanában előszeretettel neveznek - vélhetően igen kiművelt, és nagyszerű zenei ízléssel rendelkező emberek - paraszt(villantós) metalnak.

Üsse kavics, hívjanak csak nyugodtan parasztnak, de nekem ez bejön. Nagyon is. De hogy mégis milyen is ez? Hát leginkább olyan, mintha a Black Label Society Ben Ward énekessel (Orange Goblin) jammelve adna elő néhány Motörhead nótát. Mondjuk.

Mivel a csapatról nulla infóval rendelkeztem - ez egyébként nem is meglepő, hisz egy pár éves zenekar két EP-t követő debüt albumáról beszélünk -, érdeklődve nyomtam le a play gombot. Aztán a nyitó Skull Bong alatt le is tisztult, hogy nem lesz itt semmi gond. Frankó kis nyitónóta ez, van benne minden jó, ami a stílusra és a csapatra is jellemző, de azért nem lövik el az összes patront: egyre hangosodó dobfelvezetés után középtempós húzás, a szám közepén egy hangsúlyozott basszus-futammal, meg egy jó hangú énekessel. Aztán ilyen is marad a lemez végig, középtempós és gyors számok váltogatják egymást csatarendben, lassú középtempóig csak a Darkness merészkedik. Más kérdés, hogy ez az egyetlen darab, ami nekem nem bejövős, de a "Here comes Darkness/Here comes Pain/Here comes cold blood/Through frozen veins" refrén himnikus jellege miatt még ebből is lehet koncertkedvenc. Lírázgatás nincs egy darab se, de nekem ugyan nem is kell, majd lesz legközelebb. Ha lesz.

A Tiszteletes (Reverend) névre hallgató vokalista mintha direkte azért jött volna a világra, hogy egy ilyen bandában énekeljen, igazi smirglipapírral gargalizáló, dohányon, malátán meg különféle párlatokon edzett bariton, aki még jóféle énektémák megírására is képes. Mondjuk tényleg egy-az-egyben Ben Ward, de hát erről nem hiszem, hogy nagyon tehetne. A Tisztelendő Úr persze nem annyira bibliai idézetekkel, mint inkább ivászatról / csajozásról / motorozásról / a kemény zene szeretetéről szóló nótákkal operál, tudom, hogy megannyi még soha korábban nem hallott motívum, de hát nem kell mindig filozófia meg mély lélektan, és hát valljuk be, azért ezek is érdekes témák.

A csapat többi tagja se lehet vérmes Korda Gyuri-rajongó (mi tagadás, kinézetre se), de főleg a ritmusszekció teszi oda magát általában, a gitárosok pedig tutira szeretik Zakk Wylde bátyót. Abszolút favoritom a kettes Smokescreen (zakatolós gitárok, mázsás súlyú ritmusok, Wylde-os gitárszóló), de nagyon jó a motoros-himnusz (már megint a Black Label Society-t kell emlegetni) Roarin' Through a maga pattogó basszusával és a Steady Stream Of Souls elnevezésű opusz, ami lassú őrléssel indít, aztán cirka 1 perc után felgyorsul, és a vége felé még megfejelik egy dob-basszus kiállással is.

A legnagyobb húzás azonban az, hogy a lemez végére két bivalyerős darab került: a Turn To Stone, ami szintén egy gyorsabb téma, némileg southern-ízű gitárjátékkal (amilyen dalokat kb. a C.O.C. nyomott akkoriban, amikor még a Sabbath-mániájuk elején jártak), és a záró Hostile City. A Smokescreen mellett ez a másik kedvencem, ez is lassan döngölve kezd, aztán felgyorsul, de nem annyira fémesen, hanem inkább egy jócskán bedurvított rock nóta módjára, és nagyon jó a röffrénje is. Hát, ezek után nyilván meg akarja az ember hallgatni az albumot még egyszer.

Szóval, ilyen ez. Olyan, hogy számomra eddig év bemutatkozása, amihez hasonlót például a Brand New Sin is csinált, csak hát nekik már volt egy albumuk korábban. Annak oka pedig, hogy a képernyő jobb felső sarkában látható pontszámnál nem adtam többet az, hogy azért a hatások nagyon észrevehető, kellene egy kis egyéni hang. Ennek ellenére remek hallgatnivaló, megfelelő hangerőn (értsd: maximum) a szomszédok kiidegelésére is remekül alkalmas, úgyhogy tessék csak szépen meghallgatni!