Na, ilyenkor van baromi nehéz helyzetben a cikkíró emberke, mert ugye össze kellene hozni egy épkézláb ismertetőt egy olyan albumról, amelynél az azt világra szabadító csapat maga sem tudta eldönteni egyértelműen, hogy merre hány méter.
De képzelj el mondjuk egy zenei turmixgépet, amibe beledobálunk mindenfélét: egy kis hc alapú dobolást, némelyest Voivod-i ütemekkel, nagy mennyiségű metalcore-t meg mosh-os gitárdöngölést (kiindulási alapként az S. O. D.-vel), nem feledünk el azonban adalékanyagként hozzárakni egy csipetnyi '90-es évekbeli (értsd: Panterás) fémes riffelést, meg persze gyengébb fajta halálmetalt, csipetnyi doomot, többnyire háttérben búgó basszust, és megszórjuk az egészet artikulátlan, fröcsögő acsarkodással. Dobálunk még rá mindenféle szirszart, és megnyomjuk a gombot. Na, az a trutymó, amit kapunk, az a bostoni ötös második lemeze. Ja, és a legszebb az egészben az, hogy nem ám számonként váltakozva ilyen meg olyan, hanem a fent felsorolt összetevők ott integetnek majd minden egyes dalban. Tiszta röhej, de nótánként kb. négyszer-ötször váltanak ritmust (néha meg is állnak kicsit), úgy, hogy a számok 2,5-3 perc között mozognak. Asszem, mindezt moshcore-nak hívják a hozzáértők.
Énekfronton sem csak hörgő-morgó csaholást kapunk ám a pofánkba (bár főleg azt), hanem van itt minden: tisztább üvöltés, death metalos hörgés, és persze dallamos ének is (nem tudom, ki nyomja, lehet, hogy az énekes, de az is lehet, hogy nem). Na persze, nem kell Dickinson-i, John Bush-i, vagy mittomén, Eddie Vedder-i dallamokra gondolni, egyszerűbb ez jóval, de akkor is üdítően hat. Csak valahogy ez is olyan szépen lett megoldva, mert például a Listless, a Tongue In Teeth és a Deadpool című tételekben kemény egy-két sort hallunk ezen a módon, és tart is max. 5 másodpercig. Ugye milyen sok értelme van ilyen hosszú ideig tisztábban énekelni az általános morgás közepette? Ez a tiszta hang egyébként minden második számban felbukkan, gondolom színesítő jelleggel. Szerintem valamivel - mondjuk egy albummal - nagyobb teret is engedhettek volna neki, mivel sokkal jobban érvényesültek így a témák. A szövegekből egyébként persze semmit sem érteni, ahogy az már illik is.
Dalokat kielemezni nem tudok, mert nem nagyon találtam dalokat. Mintha lett volna vagy húsz-huszonöt vázlatuk, amiket felszabdaltak, és a részeket találomra újra összeillesztették. És ez azért nagyon nagy baj, mert hallhatóan nem olyan rossz zenészek ezek, főleg a dobos (Kevin Garvinnak híjják a jóembert) játéka érdemel kiemelést, aki a ritmusváltás/fél perc előírás ellenére is megpróbál pontos maradni, és többnyire sikerül is neki. Van, aki imádja az ilyen hibrid (vagy inkább korcs?) albumokat, mondván, hogy milyen újító meg előremutató meg merész. Abban is van valami, mert lehet a stílusok mixelését agyasan és tényleg érdekesen is csinálni, lásd Mr. Bungle, meg The Dillinger Escape Plan. De ezzel a lemezzel én akkor sem tudok mit kezdeni, meg is lepődnék, ha még egyszer meghallgatnám.
Na mindegy, kapnak négy pontot: hármat a produkcióra (főleg a leginkább eltalált More Than Life, I Do My Crosswords In Pen és a záró Ashes And Snow miatt), egyet pedig arra, hogy ilyen sokféle zenét hallgatnak. Ennél többet meg majd akkor, ha eldöntik, hogy pontosan mit akarnak csinálni és esetleg meg is csinálják. Nomen est omen: törött szárnyakkal nagyon nehéz magasra emelkedni.
